– Vagy még ezen is nekem kell törnöm a fejem?
Én pedig bementem a konyhába. Mindig. Újra és újra. Huszonhárom év alatt ez nagyjából nyolcezer vacsorát jelent.
Akkoriban persze nem számolgattam. Csak egyszer, már a válás után, megnyitottam a számológépet. Egy perc múlva be is zártam, mert a végeredmény olyan súllyal nehezedett rám, hogy hirtelen levegőt is alig kaptam.
Céges rendezvényeken, ünnepeken Gábor egészen más arcát mutatta. Mások előtt átkarolt, „az én okos feleségemnek” nevezett, és hosszasan mesélte, mennyire támogat engem a vállalkozásomban. Ez a támogatás többnyire abban merült ki, hogy nem állt az utamba — bár még ez sem volt mindig igaz. Egyszer, a születésnapomon, vendégek előtt poharat emelt, és fennhangon így szólt:
– Igyunk az én Erzsébetemre. Nélkülem semmit sem épített volna fel. Valakinek végül is ösztönöznie kellett — ha mással nem, hát a dühével!
Nevetett. A vendégek is nevettek. Én pedig mosolyogtam, mert idegenek előtt sírni sosem volt az én szokásom.
Aztán eljött a válás. Kétezer-tizenkilencben történt. Gábor betöltötte a negyvenhatot, és egyszer csak úgy döntött, jár neki egy „új élet”. Egy vasárnap reggel, a rántotta és a kávé között közölte velem:
– Elmegyek. Elölről akarom kezdeni.
Nem magyarázkodott. Nem kérdezte meg, mit gondolok. Nem próbált beszélgetni, meghallgatni, tisztázni semmit. Csak ennyi: elölről akarja kezdeni. Mintha a közös huszonhárom évünk valami félresikerült vázlat lett volna, amit össze lehet gyűrni, aztán a szemétbe dobni.
A lakást rám hagyta. Nem nagylelkűségből, hanem mert hitel terhelte: körülbelül egymillió-kétszázezer forint. Magának viszont megtartotta a nyaralót, az autót, és elvitte a nappali bútorait is, még azt a kanapét is, amely mellett a fiunk megtette az első bizonytalan lépéseit.
Amikor azt mondtam, hogy ez a felosztás nem igazságos, Gábor végigmért felülről lefelé. Azt a tekintetet ismertem: évek alatt ezerszer láttam rajta. Aztán kimondta:
– Nélkülem senki vagy. Egy éven belül visszakönyörögsz magad.
Minden szavát megőriztem. A szavak közti szüneteket is. Azt a csendet is, amely utána rátelepedett a szobára.
Nem könyörögtem vissza magam. A hitelt három év alatt lezártam: minden hónapban negyvenezer forinttal többet fizettem be a kötelezőnél, két nyáron át lemondtam a pihenésről, és ott spóroltam, ahol csak tudtam. Az ügynökséget közben bővítettem. Gábor pedig ezalatt feleségül vette Viktóriát. Harminckét éves volt — húsz évvel fiatalabb nálam.
Közös ismerősökön keresztül időnként eljutott hozzám egy-egy foszlány: dicsekszik a fiatal feleségével, az új kocsijával, a külföldi útjaikkal. Én hallgattam. Nem nézegettem a közösségi oldalait, és nem kérdezgettem róla senkit.
Aztán elérkezett az osztálytalálkozó estéje. Az én estém.
Judit egy héttel a rendezvény előtt hívott fel. Óvatos volt a hangja, mint egy nővéré, aki injekció beadása előtt próbálja megnyugtatni a beteget.
– Erzsébet… Ő plusz egy főt jelölt meg. Viktóriát hozza.
A konyhában álltam, a kezemben egy bögre kihűlt teával. Az ablak mögött már kékesre sötétedett az ég.
– Rendben – feleltem. – Tegyél ki még egy széket.
A Nyírliget étterem termét két napon át díszítettem. Az oszlopok közé zsinórokon kifeszített iskolai fényképek kerültek: régi felvételek, beszkennelve, vastag papírra nyomtatva. Minden asztalra névre szóló ültetőkártyát tettem, amelyeket két estén keresztül kézzel írtam meg. A menüt személyesen egyeztettem a séffel: Katalin allergiás a diófélékre, András pedig nem ehet halat. Az egészre nagyjából kétszázötvenkétezer forint ment el a saját pénzemből. Nem akartam közös kasszát. Az ötlet az enyém volt, így a költséget is magamra vállaltam.
A vendégek hét óra körül kezdtek érkezni. A bejáratnál álltam abban a sötétkék ruhában, amelyet kifejezetten erre az estére választottam. Mindenkit megöleltem, nevettem, mutogattam a régi képeket.
– Nézd csak, ez a kiránduláson készült, emlékszel?
Az örömöm valódi volt. Hiányoztak ezek az emberek, akikkel tíz iskolai évet töltöttem együtt.
Háromnegyed nyolckor Gábor megjelent az ajtóban.
Szélesebbnek tűnt, mint régen. A bőre egyenletes, narancsos árnyalatú barnaságot kapott, olyat, amilyet szoláriumban szerez az ember. Az inge a kelleténél eggyel több gombnál volt kigombolva. A jobb kezének kisujján arany pecsétgyűrű csillogott, rovátkákkal díszítve; korábban sosem hordott ilyesmit. Mellette ott állt Viktória. Éles arccsont, vörös rúzs, vállat szabadon hagyó ruha — pedig április volt, és nappal is legfeljebb tizenkét fok.
Gábor nem azonnal vett észre. Előbb körbepillantott a teremben, szemügyre vette a füzéreket, majd olyan elégedett bólintással nyugtázta a látványt, mintha ő lenne a házigazda. Csak ezután akadt meg rajtam a tekintete.
Egyetlen másodperc volt az egész.
A mosolya megrebbent. De tudta, hogyan kell uralkodni az arcán — huszonhárom év alatt ezt jól megtanulta.