– Erzsébet, egészen biztos vagy benne, hogy végig akarod csinálni? – Judit a dolgozószobám ajtajában állt, kezében egy irattartóval, és úgy nézett rám, mintha éppen egy szakadék széléről készülnék leugrani.
A telefonomat becsúsztattam a táskámba, aztán a vendéglista után nyúltam.
– Igen, akarom. Négy hónap múlva lesz az este. A rendezvénytermet már lefoglaltam, az előleget is kifizettem, százhatvanezer forintot. Most akkor mondjam le az egészet?
– Nem magáról az estéről beszélek – Judit leült a székre, és kinyitotta a mappát. – Hanem róla. Tegnap jelentkezett.
Első osztályos korunk óta barátnők voltunk. Harmincnégy év telt el az érettségi óta, de Judit maradt az az egyetlen ember, akit akár éjjel kettőkor is felhívhattam. Ő a pályán maradt, történelmet tanított az iskolában. Én az idegenforgalomba kerültem, később saját utazási irodát nyitottam, majd két irodáig bővítettem a vállalkozást. Mégis, szombatonként ugyanúgy teáztunk nálam a konyhában, mintha még mindig húszévesek lennénk.
Az osztálytalálkozó ötlete tőlem indult. Régóta nem gyűlt össze a régi osztályunk; utoljára az iskola jubileumán találkoztunk, akkor Gábor még mellettem ült, és fogta a kezemet. Azóta évek teltek el, és minden más lett. Én egy nyolcfős utazási iroda vezetője lettem. Ő pedig a volt férjem. Közénk hét évnyi néma távolság ékelődött.
Végigfuttattam a szemem a névsoron. Huszonnyolc vezetéknév. Köztük egy: Karnauhov Gábor. Részvétel megerősítve.
Az ujjaim a kelleténél erősebben szorították meg a papír szélét.
– Mikor iratkozott fel?
– Tegnapelőtt. A weboldalon keresztül töltötte ki az űrlapot. Csak ma reggel vettem észre.
Letettem a lapot az asztalra, és elsimítottam a felpöndörödött sarkát. Négy hónap munkája állt már mögöttem: teremfoglalás, egyeztetés az étteremmel, menüsor, programterv, meghívók. Az egész az én ötletem volt, az én pénzemből, az én időmből készült. Munka után esténként a forgatókönyv fölött ültem, régi iskolai albumokból válogattam fényképeket, játékokat és feladatokat találtam ki. Ő pedig egyszerűen bejelentkezett. Rákattintott egy gombra, mintha csak valaki más bulijára ugorna be egy percre.
Valószínűleg számára tényleg ennyi volt az egész.
– Nem változtatunk semmin – mondtam végül. – Minden megy tovább az eredeti terv szerint.
Judit bólintott. A szemében azonban ott volt az a kérdés, amelyet nem tett fel hangosan.
Gáborral négy évvel az iskola befejezése után házasodtunk össze. Én huszonkét éves voltam, ő huszonhárom. Egy városszéli kávézóban tartottuk az esküvőt, nagyjából harminc vendéggel, a tortát anyám sütötte otthon. Akkor úgy tűnt, ez örökre szól.
Huszonhárom éven át éltem egy olyan ember mellett, aki minden mozdulatomat a saját mércéjével mérte. És azon a mércén én valahogy mindig kevésnek bizonyultam.
Amikor felvettek menedzsernek egy utazási céghez, vacsora közben csak félmosollyal jegyezte meg:
– Utakat árulni? Hát, ez aztán a karrier.
– Szeretem csinálni – feleltem. – Érdekes emberekkel találkozom, utazásokkal foglalkozom, tárgyalok.
– Tárgyalsz – ismételte meg a szót úgy, mintha azt mondtam volna: homokozom. – Jó, akkor árulgatod majd a kis útjaidat.
Három évvel később vezető menedzser lettem. Hazamentem, letettem az asztalra egy üveg bort, és azt mondtam:
– Előléptettek. Mostantól saját részlegem van.
Ő a tévéről sem vette le a szemét, csak megvonta a vállát.
– Papírokat pakolgatsz ide-oda, legfeljebb most már külön irodában. Gratulálok.
A bort végül ki sem bontottuk. Még két évig állt a konyhai polcon, aztán egy nap a lefolyóba öntöttem.
Amikor pedig elhatároztam, hogy kilépek az alkalmazotti létből, és saját irodát alapítok, Gábor az újság fölött rám pillantott. Azon a hangon szólalt meg, amelyet az évek alatt megtanultam felismerni: ez volt az ítélethirdetés hangja.
– Fél éven belül csődbe mész. Aztán könyörögsz majd, hogy vegyenek vissza. És tőlem fogsz segítséget kérni.
Nem mentem csődbe. Ennek ellenére munka után szinte minden este ugyanaz várt rám. A munkanapom nyolckor, néha kilenckor ért véget, de amint hazaértem, elhangzott a kérdés.
– Főztél vacsorát? Vagy megint benn ragadtál abban a kis irodádban?
– Ma megkötöttem egy kétszázezres üzletet – mondtam egyszer. A lábam sajgott a fáradtságtól, de belül melegség volt bennem: nagy megbízás volt, nehéz ügyféllel, és sikerült.
– Én nem az üzletről kérdeztelek. Azt kérdeztem: van vacsora?