– Előléptettek! – Gábor úgy hajította a táskáját a kanapéra, mintha abban a pillanatban tért volna vissza az Everest csúcsáról. – Mostantól én vagyok az osztályvezető-helyettes. A fizetésem másfélszeresére nő.
Júlia őszintén, minden kényszer nélkül elmosolyodott.
– Ez fantasztikus hír! – felállt, hogy átölelje a férjét. – Gratulálok. Komolyan mondom, Gábor, megdolgoztál érte.
A férfi azonban szórakozottan viszonozta az ölelést, mintha gondolatban már egészen máshol járna. Júlia először a fáradtságnak tudta be, vagy annak, hogy a jó hír még őt magát is meglepte. Előfordul az ilyesmi. Az embernek idő kell, mire felfogja, hogy végre szerencséje volt.
– Közben eszembe jutott valami – mondta Gábor, kibontakozva a karjaiból, és a hűtő felé indult. – Át kellene gondolnunk a pénzügyeinket.
– Ezt hogy érted?
– Külön kassza – felelte, miközben kivett egy üveg ásványvizet, és egyenesen az üvegből ivott. – Mindenki a sajátjából gazdálkodik. A lakás költségeit felezzük, a többi pedig külön megy. Ez ma már korszerű megoldás.
Júlia pislogott egyet. Aztán még egyet, mintha az agya újraindításra szorulna.
– Várj csak. Megemelik a fizetésed, és az első gondolatod az, hogy válasszuk szét a pénzünket?
– Pontosan – vont vállat Gábor. – Amit én keresek, azt én költöm el. Amit te keresel, azzal te rendelkezel. Ez így igazságos.
Igazságos. A szó ott maradt közöttük a levegőben.
Júlia mellkasában valami összerándult, majd kemény, fájdalmas csomóvá szorult. Nyolc éve voltak házasok. Nyolc éven át abban a hitben élt, hogy ők ketten egy csapatot alkotnak. Hogy a férje sikerei közösek, ahogy a kudarcai is azok.
– Vagyis – kezdte lassan, gondosan megválogatva minden szót –, amit eddig együtt építettünk, az mostantól nem számít?
– Júlia, ne csinálj ebből drámát – sóhajtott Gábor, és a szemét forgatta. – Ez csak pénz. Üzletszerű gondolkodás. Nyugaton mindenki így él.
Nyugaton. Hát persze. Gábor előszeretettel hivatkozott erre a képzeletbeli Nyugatra, ahol szerinte mindenki tökéletesen racionális döntések, tiszta megállapodások és hibátlanul működő szerződések szerint élte az életét.
Júlia nem válaszolt. Csak nézte a férjét: a harmincnégy éves férfit gyűrött ingben, az állán egy apró vízcseppel. Közben azon töprengett, mikor történt meg, hogy már nem ugyanazt a nyelvet beszélik.
A sértettség hullámokban öntötte el. Árulás – igen, ez volt a pontos szó. Nem megcsalás, annál valahogy alattomosabb. Gábor ránézett, és nem a feleségét látta benne. Nem a társát. Hanem micsodát? Lakótársat? Egy külön gazdasági egységet?
A keze szinte magától nyúlt a mosogató felé. Elindította a vizet, és belekapaszkodott a megszokott mozdulatokba: tányér, szivacs, öblítés. A monoton ritmus valamelyest lecsillapította, és időt adott neki, hogy gondolkodjon.
Valahol a harmadik és az ötödik tányér között aztán hirtelen megvilágosodott. Olyan élesen és olyan nyilvánvalóan, hogy kis híján hangosan felnevetett.
A fizetése. A saját fizetése, amelynek nagysága iránt Gábor soha nem mutatott különösebb érdeklődést.
Júlia vezető elemzőként dolgozott egy tanácsadó cégnél. Három évvel korábban projektalapú munkákra tették át, bónuszokkal. Később megemelték az alapbérét, aztán részesedést kapott bizonyos szerződések után is. Nem dicsekedett vele, nem tolta senki arcába, egyszerűen csak végezte a munkáját. Gábor pedig mindebből alig érzékelt valamit.