Egy pillanatra olyan csend szakadt az előszobára, mintha valaki egyszerűen elnémította volna a világot.
Az anyósom ott állt előttem összeszorított szájjal, és úgy bökött a szoknyám felé, mintha az nem ruhadarab, hanem személyes sértés volna.
A férjem, Gábor, még mindig az autókulcsot szorongatta.
Ránéztem, és vártam, hogy a tőle megszokott módon elsüssön valami könnyed tréfát, amivel oldani próbálja a feszültséget.
Most azonban nem viccelődött.
– Indulunk – mondta halkan, mégis határozottan. Aztán megfogta a kezem, és elvezetett az anyja mellett.
Az aznapi vacsora Gábor új munkahelyi mérföldkövéről szólt volna. Közel két éven át dolgozott azért az előrelépésért, amely végül elérkezett: kinevezték az osztálya vezetőjének, a kollégái pedig közös ünneplésre hívtak meg bennünket.
Az édesanyja, Katalin is velünk tartott.
Gábor külön kérte, hogy jöjjön el, noha az előző hetekben Katalin szinte másról sem beszélt, csak arról, hogyan kellene ennek az előléptetésnek szerinte kinéznie, milyen viselkedést vár el tőlünk, és milyen képet kell mutatnunk mások előtt.
– Ma este muszáj jó benyomást keltened – mondta korábban telefonon. – Vegyél fel valami rendeset. Az emberek figyelnek az ilyesmire.
Akkor még nevettem rajta. Egy sötétzöld, térdig érő szoknyát választottam, hozzá krémszínű blúzt és egyszerű cipőt. Semmi kihívó, semmi feltűnő nem volt rajtam. Azért vettem fel ezt az összeállítást, mert jól éreztem magam benne, és mert Gábor délután megjegyezte, hogy a zöld különösen szépen áll nekem.
Amikor Katalin fél órával az indulás előtt beállított hozzánk, tetőtől talpig végigmért. A tekintete végül megakadt a szoknyámon.
– Ebben akarsz jönni? – kérdezte.
– Igen. Nem tetszik?
– Nem erről van szó – lépett közelebb. – Egy ilyen vacsorán te Gábort képviseled. Ennek megfelelően kellene felöltöznöd.
Gábor éppen akkor jött ki a hálószobából, a nyakkendője még lazán lógott a nyakában.
– Anya, kérlek. Ez csak egy vacsora, nem állami fogadás.
Katalin úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Túl rövid az a szoknya.
Lenéztem magamra. A szegély alig valamivel ért a térdem fölé.
– Egyáltalán nem rövid.
– Ezt nem te döntöd el.
Addig a pillanatig azt hittem, csak a szokásos megjegyzését akarja odaszúrni, aztán majd elindulunk az autóhoz. De Katalinnak láthatóan esze ágában sem volt lezárni a témát.
Összefonta maga előtt a karját, és Gáborra nézett, mintha azt várná, hogy ő majd észre térít engem.
– Mondd meg neki, hogy öltözzön át.
Gábor előbb az anyjára pillantott, aztán rám. A homlokán mély ránc jelent meg.
– Anya, elég volt.
– Segíteni próbálok neked – felelte Katalin. – Úgy látszik, nem érted, ez kívülről hogyan hat. Egy nőnek tudnia kell, mikor kell visszafognia magát.
Ismét belém hasított az a nagyon is ismerős érzés. Katalin számtalanszor mondott már ehhez hasonló mondatokat. Ha új frizurával jelentem meg, azonnal célzást keresett mögötte, mintha minden apró változtatásomnak valamilyen rejtett üzenete lenne.