– Kicsit jobbra menj, ott porhanyósabb a föld.
Anyám a kerítés mellett állt a régi, vastag vattakabátjában, és a málnabokrok felé mutogatott. A harmadik barázda fölül felegyenesedtem, és odanéztem, amerre böködött. Jobbra gyökér hátán gyökér volt; oda még a kapagépet sem lehetett volna rendesen bevezetni. Nem kezdtem magyarázkodni. Kilenc év alatt megtanultam: anyámmal a földről vitázni nagyjából olyan, mintha az ember az időjárással perelne.
Április huszonötödike volt, szombat, valamivel nyolc után. Hatkor indultam el a városból, hogy még a nagy meleg előtt végezzek. Negyvenöt kilométer az országúton, aztán földút, végül az ő kiskapuja, amelynek zsanérja örökké lógott. Gábor még aludt, amikor eljöttem. Már jó ideje nem kérdezi meg, hová megyek hétvégén.
Hatszáz négyzetméter krumplinak. Tizenegy vödör vetőburgonya, amit még márciusban válogattam át a garázsomban. Négyórányi munka, ha nincs megállás, és ha a kapagép nem kezd el makacskodni.
A gépet 2019-ben vettem, kétszáztizenhatezer forintért. A saját pénzemből. Anyámnak akkor azt mondtam, jutalmat kaptam. Nálunk, az állategészségügyi állomáson jutalom soha nem szokott lenni, de ő így könnyebben elfogadta.
– Lillácska, ne tedd olyan mélyre – szólt oda. – Petra mondta, hogy nem szabad, mert megfullad a krumpli a föld alatt.
Petra a húgom. Harminckilenc éves, egy autószalonban dolgozik adminisztrátorként a megyeszékhelyen, és földhöz utoljára talán iskolás korában nyúlt. Anyám mégis úgy idézgeti, mintha valami rádióban szereplő agronómus volna.
– Petra mikor járt itt? – kérdeztem.
– Húsvétkor telefonált. Olyan fáradt volt a hangja, szegénykém. Két gyerek van a nyakán.
Bólintottam, és mentem tovább a sor mentén. A derekam már tompán zúgott, a kesztyűm teljesen átázott. Fél tizenkettőre mind a tizenegy vödör eltűnt a földben, az utolsó szemig.
Anyám közben végig az üvegház mellett ült egy felfordított ládán, és hagymát pucolt. Néha felállt, odajött, megnézte a munkát. Egyszer megjegyezte, hogy a sorok kissé ferdék. Többet nem szólt.
Aztán megjelent Nóra néni a szemközti házból.
Nóra hatvannyolc éves, az ablakából rálát az egész utcánkra és mások életének legalább a felére. Megállt a kiskapunál, rátámaszkodott, és figyelte, ahogy az üres vödröket a fészerhez cipelem.
– Erzsébet, hát nem semmi lányod van neked – mondta. – Dolgozik, mint egy traktor.
Anyám pedig felelt.
– Ugyan, mi baja lenne tőle? Erős asszony, meg se kottyan neki. Petrának viszont nem szabad a hátával, és ott vannak a gyerekek is, nőnek, kell nekik a vitamin. Petrának ültetjük, ősszel majd elvisz belőle vagy öt zsákkal.
Letettem a vödröt. Azonnal kiegyenesedtem, és ránéztem anyámra.
Még csak hátra sem fordult. Pucolta tovább a hagymát, a héja az ölébe pergett, ő pedig olyan nyugodtan beszélt, mintha az időjárásról vagy a kisboltban kapható kenyér áráról mondana valamit. Petrának. Ültetjük. Mi.
Ugyanaz a föld volt. Ugyanazokat a barázdákat húztam végig. És az én kezem volt tele ugyanazzal az agyagos sárral, amit aztán két napig sem lehet rendesen kiszedni a körmök alól.
Nóra néni köhintett egyet, és hirtelen nagyon érdekesnek találta a saját kerítését.
Egy szót sem szóltam. A hordóból vizet mertem, lemostam a kezem. Csendben egymásba raktam a vödröket, betettem őket a sarokba, bezártam a fészert. Aztán lehajtottam az utánfutó oldalát, és beindítottam a kapagépet.
– Hát te hová viszed? – anyám végre felállt a ládáról.
– Haza.
– De hát ez mindig itt volt.
– Itt volt. Mostantól nem lesz.
Feltoltam a gépet azokon a deszkákon, amelyeket mindig magammal hordok az utánfutóban, meghúztam a hevedert, és rádobtam a ponyvát. Nehéz darab, máskor a szomszédot szoktam megkérni. Akkor egyedül is megoldottam. A düh remekül pótolja a második pár kezet.
– Lillácska, te most megsértődtél? – kérdezte anyám. Olyan őszinte meglepetéssel mondta, hogy attól az ember belül egyszerűen összerogy.
– Az enyém, anya. Ha szükségetek lesz rá, telefonáljatok.
– Kinek telefonálnék?
– Nekem. Vagy Petrának. Hátha Petrának is akad valahonnan egy kapagépe.
Nóra néni nagyon gyorsan eltűnt a kiskaputól, szinte oldalazva ment vissza.
Beültem az autóba, indítottam, és kihajtottam a földútra. A visszapillantóban láttam anyámat: ott állt az üvegház mellett, kicsinek tűnt a szezonhoz képest túl meleg kabátjában, és utánam nézett. Addig nézett, amíg az út el nem kanyarodott.
Úgy három kilométeren át semmit sem éreztem. Aztán amikor kiértem az országútra, a kezem remegni kezdett a kormányon, és félre kellett állnom az út szélére.
Ültem a kocsiban, és a mezőket bámultam. Április volt, minden szürke, csak az árkok mentén zöldellt itt-ott valami. Bennem is ugyanolyan üres és sík csend volt, mint odakint.
Hiszen semmi különöset nem tettem. Elvittem a saját holmimat, amit a saját pénzemből vettem. Ilyesmi miatt az ember nem sír az útpadkán.
Végül nem is sírtam. Hazavezettem a városba, betoltam a kapagépet a garázsba, lezuhanyoztam, és délután négykor lefeküdtem aludni. Gábor hétkor ébresztett. Teát hozott be a szobába, aztán leült mellém a kanapé szélére.
– Megint egyedül szántottad fel az egészet?
– Egyedül.
– Lilla. Meddig akarod még ezt csinálni?
– Egyetlen szezonig. A krumpli már a földben van, kiásom ősszel, és vége.
Nem válaszolt. Csak letette a csészét az éjjeliszekrényre. Ismertem ezt a nézését. A férjem sofőr-fuvarozó, húsz éve ül volán mögött, és ahhoz szokott, hogy a gondokat egyszer kell megoldani, de akkor végleg.
Anyám nem hívott másnap. Egy hét múlva sem.
Két teljes hónapig nem keresett.
Az üvegház eltűnt.
Június huszadikán, szombaton szálltam ki az autóból, két szatyorral a közeli kisvárosból, és elsőként az tűnt fel, hogy a kerítés mellett üresen áll a helye. Egy szabályos, csupasz téglalap maradt ott, keményre taposott földdel. Rajta négy új betonblokk sorakozott.
Az üvegházat 2022-ben állítottam fel. Polikarbonát borítás, horganyzott váz, szállítás – összesen százötvenkétezer forint. Gáborral ketten szereltük két napon át, és akkor vágta fel a kezét az egyik lemez szélével.
Négy nyáron keresztül ott állt. Anyám paradicsomot nevelt benne, aztán háromliteres üvegekben osztogatta szét az utcában.
– Anya?
Kijött a tornácra, közben a kötényébe törölte a kezét.
– Megjöttél? Kenyeret hoztál? A kisboltba megint nem érkezett.
– Hol van az üvegház?
– Ja, az – legyintett. – Szétszedték. A vasat Zoltán elvitte a MÉH-telepre.