– Hozz ide egy lavór langyos vizet, aztán mosd meg a lábam! Ha már nyolc esztendeje a fiam pénzén élsz, ennyit igazán megtehetsz értem!
Erika, az anyósom, olyan magától értetődően közölte ezt, mintha csak azt kérte volna, adjak neki egy pohár vizet. Ott ült a nappalink közepén, abban a halványzöld fotelben, amelyet alig két hete vettem, és közben már a papucsát is lerúgta a lábáról.
A férjem, Tamás, a konyha küszöbén torpant meg. Két bögre kávét tartott a kezében, de hang nem jött ki a torkán.
Az apósom inkább az ablak felé fordította a fejét, mintha a szemközti ház eresze hirtelen a világ legérdekesebb látványává vált volna.
Én pedig csak arra tudtam gondolni: ez a nő még mindig nem fogta fel, kinek az otthonában ül.
– Erika néni – szólaltam meg csendesen –, biztos benne, hogy ezt most szeretné tisztázni?
– Én nem beszélgetni akarok veled – vágta rá élesen. – Hanem azt akarom, hogy végre megtanuld, hol van a helyed!
Tamás ekkor letette a kávéscsészéket a pultra.
– Anya, ezt talán nem kellene így…
– Te csak ne avatkozz bele! – csattant fel Erika. – Harminchat éves férfi vagy, és még mindig én vagyok az egyetlen, aki kimondja neked az igazságot. Ez az asszony mindenkivel elhiteti, hogy egyenrangú veled, miközben a te keresetedből tartatja el magát!
Nem válaszoltam azonnal. Megfordultam, bementem a dolgozószobába, és a szekrényből elővettem egy kék mappát.
Mire visszaértem, Erika ugyanúgy ült a fotelben, mezítláb, fölényes arccal.
Egy szó nélkül letettem elé az adásvételi szerződést.
Akkor még fogalma sem volt róla, hogy az irat nem csupán az én helyzetemet fogja megmutatni, hanem azt is, amit a saját fia hosszú éveken át elhallgatott előle.
Tamással nyolc évvel korábban találkoztam először Székesfehérváron, egy közös ismerősünk születésnapi vacsoráján. Harmincéves voltam, pénzügyi elemzőként dolgoztam egy győri építőipari cégnél, és épp egy fájdalmas szakítás után próbáltam összeszedni magam. Tamás akkor egy autóipari beszállítónál volt informatikus.
Nem volt tehetős ember, legalábbis nem úgy, ahogy azt Erika később mesélni szerette. Viszont kedves volt, figyelmes, és sosem igyekezett drága ajándékokkal elkápráztatni.
Az első találkozásunk után egy apró cukrászdába vitt. Dobostortát rendelt, és a saját szeletéből az utolsó falatot is nekem adta.
Akkor ezt meghatóan romantikusnak láttam.
Ma már tudom, hogy az ember valódi természetét nem abból lehet megismerni, hogyan oszt meg veled egy süteményt, hanem abból, mit tesz akkor, amikor az anyja igazságtalanul megalázza a feleségét.
Erikával az első találkozás sem sikerült különösebben szívélyesre.
Egy vasárnapi ebédre hívott minket a veszprémi lakásukba. Tyúkhúslevest tett az asztalra, utána rántott húst krumplipürével, majd háromféle süteményt sorakoztatott fel.
– És te pontosan mivel foglalkozol, Júlia? – kérdezte tőlem.
Röviden elmagyaráztam neki a munkámat.
– Tehát egész nap számokat bámulsz?
– Lényegében igen – feleltem.
– Értem. Tamás legalább rendes szakmát választott.
Elnevettem magam, mert azt hittem, viccnek szánta.
Nem annak szánta.
Pár hónappal később megtudta, hogy albérletben élek, és Tamásnak odaszúrta:
– Remélem, nem azért kapaszkodott beléd, mert végre saját otthont akar magának.
Tamás akkor még kiállt mellettem.
– Anya, Júlia többet keres nálam. Fejezd be.
Erika erre három teljes napig nem szólt hozzá.
Amikor összeházasodtunk, Tamás anyja fejében már kész történet állt rólunk. Ebben én egy hidegen számító nő voltam, aki jó érzékkel, megfelelő pillanatban akadt össze egy jól kereső férfival.
Nem rohantam minden híresztelés után, hogy cáfoljam.
Utólag belátom, ez hiba volt.
A házasságunk harmadik évében munkahelyet váltottam. Egy budapesti vállalatnál helyezkedtem el, és többnyire otthonról dolgoztam. Erika ezt a rokonságban úgy adta tovább, hogy „Júlia végre abbahagyta a munkát”.
Amikor megszületett a fiunk, Márk, és másfél évre otthon maradtam vele, az anyósom már teljes meggyőződéssel beszélt arról, hogy engem a férjem tart el.
Pedig még a gyermekgondozás ideje alatt is vállaltam kisebb tanácsadói feladatokat. A saját megtakarításaimból pedig nem kevés pénzt tettem bele a közös életünkbe.
Nem maga a pénz bántott.
Hanem az, hogy valaki olyan rendíthetetlen magabiztossággal beszélt a házasságomról, miközben még annak legalapvetőbb tényeivel sem volt tisztában.
Egy dologról pedig különösen semmit sem tudott.
Arról, hogyan lett a miénk az a ház, amelyben éppen helyet foglalt.
Három évvel korábban költöztünk be egy kicsi, felújított családi házba a Velencei-tó közelében. Nem volt palota: száznégy négyzetméter, három hálószoba, egy amerikai konyhás nappali és egy kert, ahol tavasszal folyton harcban álltam a gyomokkal.
Erika az első látogatásakor alaposan végigjárta az egészet.
– Hát, az én fiam szépen megdolgozott ezért! – jelentette ki büszkén.
Nem javítottam ki.
Tamás akkor épp a teraszon sütögetett, Márk pedig lelkesen mutogatta a nagymamájának a homokozóját.
Nem akartam jelenetet.
Csakhogy Erika ezután mind gyakrabban kezdte úgy emlegetni az otthonunkat, hogy „a fiam háza”.
Egyszer azt firtatta, miért nem festjük bézsre a nappalit.
Máskor közölte, hogy a vendégszobát tulajdonképpen neki kellene fenntartanunk, hiszen „Tamás úgyis mindent áll”.
Az igazi összeütközés szeptember végén kezdődött. Erika bejelentette, hogy legalább hat hétre hozzánk költözik.
Azzal indokolta, hogy lábműtét után rehabilitációra van szüksége.
Az orvos szerint a saját otthonában is gond nélkül lábadozhatott volna, hiszen az apósom vele lakott, és tudott volna segíteni neki. Erika azonban hajthatatlan volt: nálunk kényelmesebb lesz.
– Tamáséknál van földszinti szoba. Ott nem kell lépcsőznöm – magyarázta.
Tamás megkérdezte tőlem, beleegyezem-e.
– Két hétre természetesen – mondtam. – Utána üljünk le, és nézzük meg, mire van még szüksége.
Erika ebből csak annyit hallott ki, hogy már megint én akarok szabályokat szabni a fia házában.
Az első három nap még viszonylag békésen telt.
A negyedik napon átpakolta a konyhaszekrényeket.
Az ötödiken megjegyezte, hogy egy rendes feleség nem rendel ebédet, hanem főz a családjára.
A hetediken belenézett az íróasztalomon hagyott számlákba.
A nyolcadik napon pedig felhívta a sógornőmet, Rékát, és részletesen elmesélte neki, hogy én havonta százezreket szórok el „felesleges irodai holmikra”.
A valóságban céges beszerzések számlái voltak, amelyeket a munkáltatóm utólag megtérített.
Ekkor kértem meg Tamást, hogy beszéljen az anyjával.
– Majd megnyugszik – mondta.
– Nem az a kérdés, hogy megnyugszik-e – feleltem. – Hanem az, hogy meddig hagyjuk ezt.
– Júlia, most műtötték. Nem akarom felzaklatni.
A következő hétfőn Erika már a szomszédunkat, Melinda nénit állította meg a kerítésnél.