Azt bizonygatta neki, hogy a fia teljesen egyedül viszi a hitel terhét.
Melinda néni később szemmel látható zavarban kérdezte meg tőlem, rendben van-e minden a munkahelyemen, nincs-e valami gond.
Aznap este közöltem Tamással, hogy ha ő nem húzza meg végre a határt az anyjánál, akkor majd én fogom.
A férjem nem vitatkozott. Csak némán bólintott.
Három nappal később megérkezett az apósom is, mert Erika mindenáron családi ebédet akart.
Én főztem a csirkepaprikást, Tamás megterített, az apósom pedig egy üveg házi savanyúsággal állított be.
Már majdnem végeztünk az ebéddel, amikor Erika megkért, hogy vigyem oda neki a lábkrémét.
Odaadtam.
Ezután egy lavórt kért.
Amikor finoman megjegyeztem, hogy a fürdőszobában sokkal kényelmesebben meg tudná mosni a lábát, kimondta azt a mondatot, amely azóta is belém égett.
– Amíg a fiam tart el, addig a lábamat is megmosod, ha azt kérem!
Most pedig ott hevert előtte az adásvételi szerződés.
Erika felemelte az első lapot, végigfutotta rajta a sorokat, megkereste az aláírásokat, majd a homloka ráncba szaladt.
– Mi az, hogy itt csak a te neved van?
Nem válaszoltam rögtön.
Tamásra néztem.
A férjem arca annyira elsápadt, hogy abban a pillanatban megértettem: sokkal jobban retteg ettől a beszélgetéstől, mint azt korábban hittem.
– Azért, mert ezt a házat én vettem meg – mondtam végül nyugodtan.
Erika gúnyosan felnevetett.
– Ne nevettess már! Az én fiam nélkül ugyan miből vettél volna te házat?
– A saját pénzemből.
– Engem ne nézz ostobának!
Tamás ekkor megmozdult mellettem.
– Anya, Júlia igazat mond.
Erika úgy kapta rá a tekintetét, mintha arcul csapták volna.
– Tamás, te ezt komolyan hagyod? Te is beveszed ezt a mesét?
– Ez nem mese.
Az anyósom újra a papír fölé hajolt.
A szerződésben egyetlen vevő szerepelt: én. A ház vételára ötvenkétmillió forint volt.
Az összeg teljes egészében saját forrásból került kifizetésre.
Erika ujjai megmerevedtek a lapon.
– Ötvenkétmillió?
– Igen.
– Neked honnan lett volna ennyi pénzed?
Ez volt az a kérdés, amelyet a házasságunk évei alatt még soha senki nem tett fel nekem.
Nem azért, mert bármit is rejtegettem volna.
Egyszerűen Erika soha nem akarta tudni a választ.
– Amikor édesapám meghalt, örököltem egy kisebb lakást Győrben – kezdtem magyarázni. – Ennek már tíz éve. A lakást először kiadtam, később eladtam. Közben félretettem, amennyit tudtam, és édesanyámmal közösen értékesítettünk egy vidéki telket is. Annak a rám eső része szintén hozzám került.
Erika hitetlenkedve bámult rám.
– Vagyis örököltél.
– Részben igen. A vételár nagyjából felét az örökségből és annak a hozamából fizettem ki. A másik felét én kerestem meg.
– Akkor ez nem is a te teljesítményed!
Kis híján elmosolyodtam.
– Amíg azt gondolta, hogy Tamás fizette, büszke volt rá. Most, hogy kiderült, én fizettem, hirtelen már nem számít?
Az apósom halkan megköszörülte a torkát.
– Erika, ezt most fejezd be.
– Nem fejezem be! – csattant fel. – A fiamnak igenis joga van tudni, milyen házban él!
– Tudja – feleltem.
Erika Tamás felé fordult.
– És te ezt tűrted? Hogy minden a feleséged nevén legyen?
– Anya, Júlia még a vásárlás előtt elmondta, hogy a házat a saját vagyonából szeretné megvenni.
– És te ezt elfogadtad?
– Igen.
Az anyósom úgy meredt rá, mintha most látná életében először a saját fiát.
– Akkor neked semmid sincs ebben a házban?
– A férje vagyok. Márk apja vagyok. Itt élünk együtt. Ez nem valami verseny.
Erika fel akart pattanni, bár a műtött, gyógyuló lába miatt ez szemmel láthatóan nehezére esett.
– Gyönyörű házasság, mondhatom! A fiam dolgozik, te meg a saját neveden tartod az egész életeteket!
– A saját házamat tartom a saját nevemen – javítottam ki csendesen.
Ekkor Tamás váratlanul megszólalt.
– Anya, most már tényleg elég. És van még valami, amit el kell mondanom.
Nem tetszett a hangja.
Túlságosan is jól ismertem ezt a hangszínt.
Pontosan így beszélt akkor is, amikor két évvel korábban bevallotta, hogy elvesztette az állását, és három héten át nem mert szólni róla.
– Tamás? – kérdeztem halkan.
A férjem visszaült az asztal mellé.
– Mielőtt ideköltöztünk volna, anya pénzt kért tőlem.
Erika arca egy pillanat alatt megváltozott.
– Ezt nem mered!
– De. Most már tudniuk kell.
A szobára olyan csend telepedett, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy a mosogatógép a konyhában befejezi a programot.
– Miféle pénzt? – kérdeztem.
Tamás rám emelte a tekintetét.
– Egymillió-nyolcszázezer forintot.
Egy darabig fel sem fogtam.
– Mire?
– Azt mondta, apának sürgős kezelésekre van szüksége, és nem akarja, hogy emiatt te is aggódj.
Az apósom lassan elfordult az ablaktól.
– Nekem?
Tamás bólintott.
– Azt mondta, vizsgálatokra és magánorvosi ellátásra kell.
– Erika – szólalt meg az apósom furcsán nyugodt hangon –, mondd csak, én pontosan milyen kezelésen vettem részt?
Erika nem felelt.
– Semmilyenen – mondta ki végül.
Úgy éreztem, mintha ökölbe szorult volna a gyomrom.
– Tamás, honnan adtál neki egymillió-nyolcszázezret?
A férjem a saját kezét bámulta.
– Volt valamennyi megtakarításom. A többit személyi kölcsönből pótoltam ki.
Le kellett ülnöm.
A házasságunkban mindig külön számláink voltak, és egy közös számlára utaltuk a háztartásra szánt pénzt. Mindketten úgy gondoltuk, ez egyszerű és átlátható megoldás. Abban viszont kifejezetten megegyeztünk, hogy nagyobb anyagi kötelezettségekről előre beszélünk egymással.
– Mikor vetted fel azt a kölcsönt?
– Három éve.
– Mekkora összeget?
– Egymillió-kétszázezer forintot.
– És ezt miért csak most tudom meg?
Erre már nem válaszolt.
Az apósom közben Erikát nézte.
– Mit csináltál azzal a pénzzel?
– Nem fogtok engem kihallgatni a saját családomban!
– Erika, a fiunk hitelt vett fel miattad, miközben nekem azt mondtad, hogy a gyerekeink egyetlen forinttal sem segítenek minket!
Az anyósom lassan visszaereszkedett a székébe.
A korábbi magabiztosság mintha lepergett volna róla, de a karfát még mindig makacsul markolta.
– Ha ennyire tudni akarjátok, a húgomnak adtam.
– Diánának? – kérdezte az apósom.
– Igen.
– Miért?
– Mert majdnem elveszítette a műhelyét.
Diána néni Erika húga volt. Ajkán vezetett egy apró varrodát. Gyerekkoromban a nagymamám is varrónőként dolgozott, ezért mindig szívesen beszélgettem vele a munkájáról.
Diána soha nem kért tőlünk pénzt.
Sőt, előző karácsonyra ő varrt Márknak egy csodaszép, bélelt kabátot.
– Diána tudta, hogy Tamás hitelből adja azt a pénzt? – kérdeztem.
Erika félrefordította a fejét.
Az apósom felállt.
– Válaszolj.
– Nem tudta.
– Akkor most felhívjuk.
– Nem hívsz fel senkit!
Az apósom azonban már elő is vette a telefonját.
Én közben Tamásra néztem.
– Mennyi maradt még a hiteledből?
– Semmi. Már visszafizettem.
– Mikor?
– Tavaly novemberben.
Akkor jutott eszembe a beszélgetésünk Márk óvodai költségeiről, és az is, mit mondott akkor Tamás.