— Szia, Réka! Hogyhogy mi? Hát élünk. De neked honnan van kulcsod? — Dóra arcán legalább akkora döbbenet ült, mint amekkorát Réka érzett.
— Ezt meg hogy érted? Ezek az én kulcsaim. A saját lakásomhoz!
— Mióta a tiéd ez a lakás? Mi már fél éve itt lakunk, anya pedig egyetlen szóval sem említette, hogy jössz, pláne azt nem, hogy… — Dóra körbemutatott a szobán. — …hogy ez az egész a te lakásod lenne!
Réka némán elővette a táskájából a telefonját, és már tárcsázta is az anyját.
Egy évvel a nővérek találkozása előtt, egy másik városban.
— Gergő, ez így nem mehet tovább! Mondd meg őszintén, miféle élet ez kettőnk között? Felfogod egyáltalán, mennyire kimerültem? Nem bírom tovább! Te, a rokonságod, az előző házasságodból született gyerekeid… Néha úgy érzem, nem is veled élek, hanem az egész családfáddal együtt. Közeli rokonokkal, távoliakkal, meg olyanokkal is, akik csak majdnem rokonok: az unokatestvéred leendő felesége, apai ágon valami unokahúgod jövendőbeli férje… Én már teljesen elvesztem ebben a családi dzsungelben!
— Nálunk nagy a család, és összetartunk. Nem az én hibám, hogy nálatok nem így van.
— Gergő, én nem vagyok ellene a nagy, szerető családnak, sőt, örülök, ha nálatok ilyen jó a viszony. Csak azt szeretném, ha ez a hatalmas, összetartó rokonság nem engem találna meg minden apró-cseprő gondjával! Miért gondolja mindenki, hogy nekem kell intézkednem? És miért van az, hogy a végén mindig az én időm, az én energiám, az én pénzem bánja?
— Először is nem téged zaklatnak, hanem hozzám fordulnak. Másodszor pedig nálunk ez a szokás: aki tud segíteni, az segít.
— Ugyan már, neked mennyibe kerülne elintézni két-három telefonhívást?
— Ó, szóval most már semmibe sem kerül? Akkor intézd el te magad! — Réka felpattant, kiviharzott a szobából, és látványosan bevágta maga mögött az ajtót.
Réka akkor ismerkedett meg Gergővel, amikor előléptették, és kinevezték az egyik nagyobb kirendeltség igazgatóhelyettesének. A pozíció miatt Miskolcra kellett költöznie, de ez cseppet sem rázta meg. Akkoriban nem volt családja, és igazából nem is tervezett ilyesmit. Minden gondolata a munkája körül forgott. Amikor betöltötte a harmincat, már-már beletörődött abba, hogy neki másfajta sors jutott, nem az a klasszikus, családanyás élet. Az örömöt az utazásokban, a kollégáival töltött időben és az adrenalinban gazdag sportokban találta meg.
Egy mátraházi kiránduláson futott össze Gergővel. Síelni legfeljebb közepesen tudott, férfiként viszont feltűnő jelenség volt. Hét évvel idősebb volt Rékánál, elvált, és egyáltalán nem titkolta, hogy jó kapcsolatot ápol a volt feleségével, hiszen két közös gyermekük van: egy fiú és egy lány.
Réka ezt a tényt inkább megnyugtatónak érezte. Úgy gondolta, sokat elárul egy férfiról, ha nem mocskolja a volt nejét, és törődik azokkal a gyerekeivel, akik az anyjukkal maradtak. Ráadásul ő maga sosem vágyott igazán gyerekekre, Gergőnél pedig már megvolt a teljes készlet: fiú is, lány is.
Gergő egy építőipari cégnél dolgozott, és kevesebbet keresett, mint Réka, de ez a nőt nem különösebben zavarta. Jó volt vele lenni. Meg tudta nevettetni, rászoktatta arra, hogy hétvégente ne a lakásban üljön, hanem menjenek ki a természetbe, és folyton vitte valakihez vendégségbe. Rokonságból Gergőnél nem volt hiány; Réka időnként már azt sem tudta, kit hogyan hívnak, de az emberek többnyire kedvesek voltak, melegen fogadták, beszélgettek vele, és valahogy mindig tartalmasan telt az idő.
Egy év után Gergő megkérte Réka kezét. Miután a nő igent mondott, a férfi úgy döntött, ideje bemutatnia őt a volt feleségének is. Réka előtte nagyon feszült volt, de utóbb kiderült, teljesen fölöslegesen. Eszter barátságos, nyílt nőnek bizonyult, valamivel idősebb volt Rékánál. A városi kórházban dolgozott, megadta a telefonszámát, és azt mondta, ha bármilyen kérdés felmerül, nyugodtan írjon neki közvetlenül.
Kívülről nézve Eszter és Gergő kapcsolata inkább testvéri viszonyra emlékeztetett. Réka életében először látott olyat, hogy két ember a válás után békésen leül vacsorázni, és higgadtan megbeszéli, mit kell elintézni a közös gyerekek körül.
— Terveztek gyereket? — kérdezte Eszter, amikor Gergő kiment a konyhából a gyerekekhez.
— Nem… vagyis nem igazán gondolkodtam rajta — felelte Réka, akit teljesen váratlanul ért a kérdés.
— Ne vedd rossz néven. Csak azért kérdezem, mert Gergő említette, hogy neked még nincs gyereked, és már elmúltál harminc. Ha esetleg valamilyen egészségügyi gond van, szólj. Keresek megfelelő szakembert, és megoldjuk.
— Rendben, átgondolom — mondta Réka, közben pedig azon tűnődött, vajon Gergő miért beszéli meg az ilyen témákat a volt feleségével. — Kérdezhetek valamit?
— Azt szeretnéd tudni, miért váltunk el?
— Igen.
— És Gergő mit mondott erről?
— Semmit. Nem kérdeztem. Csak olyan… furcsa, hogy ilyen jóban vagytok.
— Ebben nincs semmi különös. Gergő jó ember, tényleg az. Barátként remek, apaként is az. Lehet, hogy neked férjként is beválik. Élj vele, és ne agyald túl. Nálatok talán minden másképp alakul majd… — Eszter kortyolt egyet a teájából, aztán témát váltott. — Azt mondja, rengeteget dolgozol. A beosztásoddal jár?
— Valamennyire igen.
— Nem gondoltál rá, hogy otthagyd?
— Nem. Már megszoktam, és a fizetésemmel is elégedett vagyok.
— Értem. Akkor te is karrierista alkat vagy… Hát, kinek mi jut. Ha nekem lenne lehetőségem, én már régen váltottam volna. Teljesen elfáradtam. A munkahelyemen folyton civakodás, panaszkodás, gondok.
— Nem próbálnál meg magánintézménybe menni? Ott talán kevesebb a terhelés, és jobban is fizetnek.
— Nem. Itt talán két év múlva megkaphatok egy komolyabb pozíciót. Úgy látszik, bennem is van némi karrierista hajlam. Gergővel régen volt egy kétszobás lakásunk. Eladtuk, ebből vette nekünk ezt a mostanit, de a gyerekek nőnek, és az egyszobás lakás hamarosan szűk lesz. Legalább egy kétszobás kellene. A lányommal ellennénk egy szobában, Marcell pedig külön lehetne, mégiscsak fiú már. — Eszter elnevette magát. — Valószínűleg hitelt kell majd felvennem. Ha esetleg…
Eszter még folytatta volna, de ekkor Gergő visszalépett a konyhába.
— Lefektettem őket, mesét is olvastam. Mi indulunk, holnap korán kell kelni — mondta Eszternek.
— Gyertek máskor is! — mosolygott a volt felesége, és felállt, hogy kikísérje őket az ajtóig.
— Eszter, a pénzt holnap átutalom. Csak küldd el a pontos összeget, most nincs elég a kártyámon.
— Délig érkezzen meg!
— Megbeszéltük.
Gergő és Réka kiléptek a lakásból.
Az esküvőt két hónappal később tartották meg.
Gergő kibérelt egy kávézót, Réka viszont hallani sem akart menyasszonyi ruháról. Fehér kosztümöt választott, mert sokkal inkább önmagának érezte. Egyébként sem akart nagy szervezést. Úgy képzelte, a legszűkebb körben elmennek az anyakönyvi hivatalba, utána pedig beülnek valahová vacsorázni. Éppen ezért nagyon meglepődött, amikor meglátta a Gergő által összeírt vendéglistát. Egyetlen asztallal ezt lehetetlen lett volna megoldani; az egész helyet le kellett foglalni. Az ő oldaláról mindössze az édesanyja, a húga a férjével, valamint néhány kollégája jött volna, akikkel időközben összebarátkozott.
— Gergő, mire jó ez az egész? Kik ezek az emberek? Van fogalmad róla, mennyibe fog kerülni egy ekkora lakodalmi vacsora?
— Drágám, neked még soha nem volt esküvőd. Ez az első alkalom, és nagyon remélem, az utolsó is. Szeretném, ha igazi ünneped lenne. A te napod. Tudod, nálam sok a rokon, és mind ott szeretne lenni, hogy együtt örülhessen velünk.