…boldogságot kívánni nekünk. Nem tehetem meg, hogy az egyiket meghívom, a másikat meg kihagyom. A költségek miatt pedig ne gyötörd magad, azt majd én elrendezem. Úgyis kapunk ajándékokat, abból valamennyi visszajön. Eldöntöttem, és kész — mondta Gergő, aztán magához húzta a menyasszonyát, és megcsókolta.
— Ha már így határoztál, nem fogok vitatkozni veled — felelte Réka.
Nem akart rögtön a házasság előtt szembemenni a leendő férje akaratával. Az anyja egyébként is folyton azt hajtogatta, hogy a férfiak azért menekülnek mellőle, mert mellette nem érezhetik magukat igazi férfinak. Hát jó, gondolta Réka, akkor most hadd érezze magát annak.
Az esküvő után Gergő lakásába költöztek. A férfi hallani sem akart róla, hogy Rékánál éljenek, pedig az ő otthona tágasabb is volt, kényelmesebb is, sőt minden szempontból jobb.
— Ez így helyes — jelentette ki Gergő határozottan. — A feleség költözik a férjéhez, nem fordítva. Majd összeszedem magam, és veszek nekünk egy nagyobb lakást. Addig maradunk itt.
— Milyen kemény férjem lett nekem — mosolyodott el Réka, mert valahol meghatotta ez a makacsság. — És ha én is beszállnék a gyűjtögetésbe? Vagy tudod mit? Ha neked úgy elfogadhatóbb, megvásárolom tőled a részedet abban a lakásban, és ott lakunk majd. Nem, inkább csak az ötvenöt százalékát veszem meg, hogy neked maradjon benne nagyobb hányad — tette hozzá tréfásan, és átkarolta Gergőt.
— Mindenki tudja, hogy az a lakás a tiéd. Én így nem akarom.
— Akkor adjuk el mindkettőt. Te ezt, én azt, és veszünk egy közöset. Olyat, amit együtt választunk ki.
— Réka, most komolyan ezzel kell nyúznod? Ennyire rossz neked itt?
— Nem, nem erről van szó.
— Akkor egyelőre hagyjuk ezt a témát. Átgondolom. Szeretlek — mondta Gergő, gyors csókot nyomott a felesége arcára, és már indult is.
Aznap vasárnap volt, és a gyerekeket kellett elvinnie a cirkuszba.
Réka rendet rakott a lakásban, főzött magának egy illatos teát, és éppen azon gondolkodott, hogy bekapcsol valami könnyű filmet, amikor megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Halló?
— Réka?
— Igen, tessék — felelte meglepetten. Furcsállta, hogy valaki, akit nem ismer, ilyen közvetlenül a keresztnevén szólítja.
— Rékácska, Andrea vagyok, emlékszel rám? Az esküvőn találkoztunk. Győrből.
Réka nem emlékezett. A lakodalomban annyi arc és név keveredett össze, hogy esélye sem volt mindenkit felidézni, de valamit mondania kellett.
— Igen, persze. Jó napot, Andrea!
— Hogy vagytok, lelkem? Elmúlt már a mézeshetek varázsa? Visszamentetek dolgozni?
— Igen, a szabadságom már véget ért.
— Drága Réka, ne haragudj, egy kéréssel fordulnék hozzád. Kérlek, ne utasíts vissza rögtön. A fiam idén végzett az egyetemen, két hónapja keresi a helyét, de sehol nem talál rendes munkát. Beszéltem Gergővel is, ő érdeklődött a saját munkahelyén, de ott most nincs szabad állás. Azt mondta, próbáljalak meg felhívni téged. Hátha nálatok akadna neki valami lehetőség.
Rékát addig soha senki nem kereste meg ilyen kéréssel. Azt sem tudta hirtelen, miben tudna segíteni, de végül azt mondta, utánanéz a lehetőségeknek, és kérte, küldjék át a fiú önéletrajzát.
— Rékám, szia! — Gergő a szokásosnál később ért haza a munkából. — Ne haragudj, elhúzódott a napom. Márk, Tamara néni fia, az első autóját nézte ki. Körbevittem pár kereskedésben, mutattam neki többféle típust.
— Sikerült választania?
— Igen. Csak arra, amelyik igazán megtetszett neki, egy kevés pénze hiányzott.
— Akkor majd még gyűjt rá, és később megveszi.
— Ugyan már, nem fog ide újra meg újra felutazni csak ezért. És mi van, ha addig felmennek az árak? Nekem sincs időm állandóan autókat nézegetni vele. Szóval… kipótoltam neki nyolcszázezer forinttal. Ha szükség lesz rá, kisegítesz majd a gyerekekkel kapcsolatban? Két-három hónapon belül visszaadja. Megígérte.
— Mikor volt utoljára, hogy „kisegítettelek”? Botondnál, ha jól emlékszem? Már össze is keverem a végtelen számú unokaöcsédet és rokonodat. Akkor is két hónapról volt szó, aztán fél év lett belőle, Gergő. És nem lehetett volna előbb megkérdezni engem, mielőtt odaadtad neki a pénzt?
— Réka, most minek kezded ezt? Ha nem tudsz segíteni, mondd meg egyenesen, majd szerzek máshonnan. Ne csinálj már ebből ekkora ügyet — morogta Gergő, és bement átöltözni.
Réka mély levegőt vett, majd úgy döntött, ha már szóba kerültek a „kisegítések”, egy másikat is elővesz.
— Gergő, beszéltél Lillával? Megkérdezted, mikor ürítik ki végre a lakásomat? Akkor is azt mondtad, hogy csak két-három hónapról van szó, ehhez képest lassan egy éve ott élnek. Gergő, idegen emberek laknak az én lakásomban majdnem egy teljes éve! És te minden alkalommal azt mondod, hogy hamarosan elmennek.
— Beszéltem vele… — Gergő hangjában már ott volt az ingerültség. — Lilla gyereket vár. Hová tegyem ki most őket? Mondd meg! Öt hónapos terhes.
— És ehhez az én lakásomnak mi köze? Mellesleg akkor kellett volna kiköltözniük, amikor még szó sem volt semmiféle terhességről.
— Én erre nem vagyok képes, Réka. Nem tudom, nálatok a családban mi volt a szokás, de nálunk az emberek összetartanak. Mi segítünk egymásnak. Ha velünk történne valami — Isten őrizz —, biztos lehetsz benne, hogy mindenki jönne, és mindenki azt adná, amit tud.
— Gergő, az egyetlen dolog, ami velünk történni szokott, az a rokonaid újabb problémája. És valahogy mindig mi vagyunk azok, akik mindenkit megmentenek. Úgyhogy figyelj: Lillának a hónap végéig adok időt. Utána én magam teszem ki őket. Világos voltam?
— Réka, ebben nincs igazad.
— Nem, Gergő. Most te tévedsz.
Réka már régóta remegett belül Gergő rokonságától. Bárki, aki valamilyen módon a férfi családjához tartozott, természetesnek vette, hogy felhívhatja őt, és a nyakába zúdíthatja a gondját. Ha nem vette fel a telefont, üzenetet írtak. Ha arra sem reagált, akkor Gergőt keresték meg, és a férje este számon kérte rajta, miért viselkedik így a „hozzájuk közel álló emberekkel”. A viták egyre sűrűbbé váltak.
Az utolsó nagy veszekedés után Réka odáig jutott, hogy lecserélte a telefonszámát. Amikor Gergő megkérdezte, miért nem tudja elérni, azt felelte, hogy a cégnél új szabályt vezettek be: tilos a magántelefon használata, sőt be sem lehet vinni az irodába, ezért az autóban hagyja. A szolgálati számokat pedig ellenőrzik, és ha valakinél munkához nem kapcsolódó hívást vagy üzenetet találnak, akár el is bocsáthatják.
A magyarázat bevált. Réka munkaideje ettől kezdve a nap legnyugodtabb részévé vált. Végre senki sem rángatta percenként.
Őszintén szólva a saját gondjai is éppen elegendőek voltak. Dórának, a húgának megszületett a harmadik gyermeke, a szülés nehéz volt, az édesanyjuk pedig megbetegedett. Rékának így segítséget kellett szerveznie Dóra mellé: háztartási kisegítőt és bébiszittert fizetett. Még az is megfordult a fejében, hogy magához veszi őket valahogy: Dórának odaadja a saját lakását, a férjének munkát keres, az anyjukat átmenetileg hozzájuk költözteti, aztán később vesz neki valami kisebbet a húga közelében. Csakhogy ők minden ilyen javaslatot elutasítottak. Arra viszont nemigen gondoltak, milyen nehéz Rékának távolról mindent megszervezni és megoldani.
— Réka, utalj ma Eszternek nyolcvanezer forintot, be kell fizetni a gyerekek szakköreit.
— Gergő, Márk visszaadta már neked a pénzt? — kérdezte Réka.
Az elmúlt három hónapban ő fizette a lakás összes költségét, ő vásárolta az élelmiszert, és gyakorlatilag ő tartotta el Gergő előző házasságából született gyerekeit is. Ez pedig, finoman szólva, nem kis összegbe került.
— Vissza fogja adni.
— Mikor?
— Amikor tudja.
— Rendben. Akkor kérlek, mondd meg Eszternek, hogy a következő hónaptól a gyerekek nem járnak többé különórákra, és a rezsit is ő fizeti. Nekem nincs lehetőségem negyedik hónapja egyszerre eltartani a mi háztartásunkat, Esztert és a gyerekeidet is, főleg úgy, hogy azt a lakást, amelyet korábban kiadtam, már nem tudom bevételként számolni.