— Szia, Eszter! Hogyhogy mi? Itt lakunk. De neked honnan vannak kulcsaid? — Réka láthatóan legalább annyira megdöbbent, mint ő.
— Ezt hogy érted? Ezek az én kulcsaim, az én lakásomhoz!
— Mióta lenne ez a te lakásod? Mi már fél éve itt élünk, és anya egyetlen szóval sem említette, hogy jönnél. Arról meg végképp nem beszélt, hogy… — Réka körbemutatott a szobán. — …hogy ez a lakás a tiéd volna!
Eszter elővette a táskájából a mobilját, és azonnal tárcsázta az anyjuk számát.
Egy évvel a nővérek találkozása előtt, egy másik városban.
— Levente, ez így nem mehet tovább! Mondd, szerinted miféle élet ez kettőnknek? Érted te egyáltalán, hogy teljesen kimerültem? Nem bírom tovább! Te, a rokonságod, az első házasságodból született gyerekeid… Néha úgy érzem, nem is veled élek együtt, hanem az egész családfáddal. Közeli rokonok, távoli rokonok, sőt már olyanok is, akik csak majdnem rokonok: az unokatestvéred menyasszonya, az apai ági távoli unokahúgod leendő férje… Én már rég elvesztem ebben a családi labirintusban!
— Nálunk nagy a család, és összetartunk. Arról nem tehetek, hogy nálatok ez másképp működik.
— Levente, én nem a családod ellen beszélek, sőt örülök, ha ti ilyen jól kijöttök egymással. Csak azt szeretném, ha ez a hatalmas, összetartó rokonság nem engem találna meg minden apró-cseprő gondjával! Miért hiszi mindenki, hogy nekem kell intéznem az ügyeiket? És miért végződik mindig úgy, hogy én fizetek érte?
— Nem téged zaklatnak, hanem hozzám fordulnak. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy nálunk természetes: aki tud segíteni, az segít.
— Ugyan már, mit számít neked elintézni két-három telefont?
— Ja, szóval már semmiség is? Akkor intézd el te! — vágta rá Eszter, majd kiviharzott a szobából, és szándékosan nagyot csapott maga mögött az ajtón.
Eszter akkor ismerte meg Leventét, amikor előléptették, és kinevezték az egyik nagyvállalati kirendeltség igazgatóhelyettesévé. A lehetőség komoly volt, de azzal járt, hogy Debrecenbe kellett költöznie. Különösebben nem bánta. Akkoriban nem volt családja, és őszintén szólva nem is készült rá. Túlságosan lefoglalta a karrierje. Amikor pedig betöltötte a harmincat, egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy talán neki nem a hagyományos, „női” sors jutott. Az örömét utazásokban, kollégákkal töltött estékben és extrém sportokban találta meg.
Leventével egy schladmingi síelésen futott össze. Síelőként nem volt különösebben ügyes, férfiként viszont nehéz lett volna nem észrevenni. Hét évvel idősebb volt Eszternél, és már túl volt egy váláson. Azt sem titkolta, hogy az egykori feleségével továbbra is kapcsolatban áll, mivel két közös gyerekük van: egy fiú és egy lány.
Esztert ez a tény furcsa módon inkább megnyugtatta. Úgy gondolta, jó jel, ha egy férfi nem mocskolja az előző feleségét, és felelősen gondoskodik azokról a gyerekeiről, akik az anyjukkal élnek. Ráadásul ő maga nem vágyott különösebben gyerekre, Leventénél pedig már megvolt a teljes „készlet”: egy fiú és egy lány.
Levente egy építőipari cégnél dolgozott, és kevesebbet keresett, mint Eszter, de ez a nőt nem zavarta igazán. Jó volt vele lenni. Meg tudta nevettetni, rászoktatta arra, hogy hétvégén kimenjenek a természetbe, és folyton vendégségbe vitte valakihez. A rokonsága olyan népes volt, hogy Eszter a legtöbbjüket képtelen volt megjegyezni, de az emberek kedvesek voltak, szívélyesen fogadták, és őszintén beszélgettek vele. Röviden: nem unatkozott mellettük.
Egy év elteltével Levente megkérte Eszter kezét. Miután a nő igent mondott, a férfi bemutatta őt a volt feleségének is. Eszter előtte nagyon izgult, ám hamar kiderült, hogy feleslegesen. Viktória barátságos asszony volt, valamivel idősebb Eszternél. A városi kórházban dolgozott, megadta a telefonszámát, és azt mondta, ha Eszternek bármilyen kérdése lenne, nyugodtan írjon neki közvetlenül.
Kívülről nézve Viktória és Levente kapcsolata inkább testvériesnek tűnt, mint volt házastársak feszült viszonyának. Eszter korábban még sosem látott olyat, hogy két ember válás után békésen leüljön együtt vacsorázni, és nyugodt hangon megbeszélje a közös gyerekekkel kapcsolatos teendőket.
— Tervezel gyereket? — kérdezte egyszer Viktória, amikor Levente kiment a konyhából a gyerekekhez.
— Nem… nem igazán gondolkodtam rajta — felelte Eszter, akit váratlanul ért a kérdés.
— Ne vedd rossz néven. Csak azért kérdezem, mert Levente említette, hogy nincs gyereked, és már elmúltál harminc. Ha esetleg valamilyen egészségügyi gond van, szólj. Keresek neked jó szakembert, és megoldjuk.
— Rendben, majd átgondolom — mondta Eszter, közben pedig azon tűnődött, vajon Levente miért beszélget ilyesmiről a volt feleségével. Aztán óvatosan hozzátette: — Kérdezhetek valamit?
— Azt szeretnéd tudni, miért váltunk el?
— Igen.
— És Levente mit mondott?
— Semmit. Nem kérdeztem. Csak… olyan jó köztetek a viszony. Ez kicsit szokatlan.
— Nincs ebben semmi különös. Levente jó ember. Nagyon is az. Barátnak jó, apának is jó, talán neked férjként is beválik majd. Élj vele, és ne agyald túl. Lehet, hogy nálatok egészen másképp alakul minden — Viktória kortyolt egyet a teájából, majd témát váltott. — Azt mondja, sokat dolgozol. A beosztásod ilyen?
— Valamennyire igen.
— Nem akarsz otthagyni mindent?
— Nem. Már megszoktam, és a fizetésemmel is elégedett vagyok.
— Értem. Akkor te is karrierista vagy… Hát, kinek mi jut. Ha nekem lenne rá lehetőségem, már rég elmentem volna. Elfáradtam. Csak veszekedések, gondok meg munkahelyi feszültség.
— Nem gondolkodtál magánklinikán? Ott kevesebb a terhelés, és a fizetés is jobb.
— Nem. Itt talán két év múlva kapok egy komolyabb pozíciót. Szóval egy kicsit én is karrierista vagyok. Leventével volt egy kétszobás lakásunk, azt eladtuk, és abból vette nekünk ezt. De a gyerekek nőnek, nemsokára nagyon szűkös lesz az egyszobás. Legalább egy kétszobás kellene. A lányommal ellennénk egy szobában, Márknak meg jutna külön hely, elvégre férfiember — Viktória elnevette magát. — Valószínűleg hitelt kell majd felvennem. Ha esetleg…
Folytatta volna, de Levente visszatért a konyhába.
— Lefektettem őket, mesét is olvastam. Mi most megyünk, holnap korán kell kelni — fordult Viktóriához.
— Gyertek máskor is! — mosolygott a volt feleség, és felállt, hogy kikísérje őket az ajtóig.
— Viki, a pénzt holnap átutalom. Csak küldd el a pontos összeget, most nincs annyi a kártyámon.
— De délig érkezzen meg!
— Megegyeztünk.
Levente és Eszter kiléptek a lakásból.
Két hónappal később megtartották az esküvőt.
Levente kibérelt egy kávézót, Eszter azonban nem akart menyasszonyi ruhát. Fehér kosztümöt választott, és alapvetően az egész szervezést igyekezett volna a lehető legegyszerűbbre venni. Úgy képzelte, elmennek a legközelebbi hozzátartozókkal az anyakönyvi hivatalba, utána pedig beülnek egy étterembe. Éppen ezért, amikor meglátta a Levente által összeállított vendéglistát, alaposan meglepődött. Ennyi embert nem lehetett egyetlen asztalhoz leültetni; ehhez az egész helyet ki kellett venni. Az ő oldaláról csak az édesanyja, a húga a férjével, valamint néhány kolléga érkezett volna, akikkel időközben összebarátkozott.
— Levente, mi szükség van erre az egészre? Kik ezek az emberek? Van fogalmad róla, mennyibe kerül majd egy ekkora lakodalmi vacsora?
— Drágám, neked még soha nem volt esküvőd. Ez az első alkalom, és nagyon remélem, az utolsó is. Szeretném, ha valódi ünnep lenne számodra. A te ünneped. Nekem rengeteg rokonom van, és mindannyian szeretnének személyesen gratulálni nekünk.