— A bátyádék kitaláltak nektek egy kis meglepetést, a családjával együtt pár órán belül megérkeznek hozzátok — jelentette be az anyósa.
Lilla éppen a levesbe való zöldségeket aprította, amikor megszólalt Gábor mobilja. A férje felvette, és Lilla már az első hangsúlyból tudta, ki van a vonal másik végén: az anyja.
— Igen, anya… Ühüm… Rendben, persze.
Lilla kisebbre tekerte a lángot az edény alatt, aztán hátrafordult. Gábor közben befejezte a hívást, és olyan arccal nézett rá, mint aki előre tudja, hogy baj lesz. Ezt a tekintetet Lilla nagyon is jól ismerte.
— Mi van? — kérdezte, feltűnően higgadtan.
— Hát… szóval… — Gábor megvakarta a tarkóját. — A bátyámék úgy gondolták, meglepnek minket. A gyerekekkel együtt jönnek, két-három órán belül itt vannak — mondta, és bizonytalan mosolyt próbált az arcára erőltetni.
Lilla lassan letette a merőkanalat az asztal szélére. Szinte szertartásosan, nehogy csattanjon.
— Két órán belül — ismételte.
— Igen. Anya is csak most szólt, mert ők már úton vannak. Meglepetésnek szánták az egészet.
— Meglepetés — mondta Lilla, de a hangjában egy csepp öröm sem volt. — Gábor, ebben a hónapban ez már a harmadik eset. A harmadik.
— Lillácska, ne kapd fel rögtön a vizet… Mégiscsak a családomról van szó.
— A családodról — Lilla a konyhaasztalnak támaszkodott, és mély levegőt vett. — Két hete egy teljes hétvégét töltöttek itt. Múlt héten csak „benéztek egy kicsit”, amiből végül vacsora lett, és eltűnt minden étel a hűtőből meg a kamrából. Most pedig újra jönnek.
— Kérlek, Lilla — lépett közelebb Gábor. — Ne csináljunk ebből cirkuszt. Csak össze kell rakni valami normális vendégséget. Van rá két órád.
— Nekem van két órám? — nevetett fel keserűen. — És neked mid van, Gábor? Kezed? Lábad? Be tudsz menni a boltba? Képes vagy felvágni pár dolgot? Vagy te kizárólag arra vagy alkalmas, hogy átadd nekem mások kívánságait?
— Miért kell így beszélned? — húzta össze a szemöldökét. — Én dolgozom, te pedig itthon vagy. Szerintem elég természetes, hogy…
— Hogy én álljak a tűzhely mellé? — vágott közbe Lilla. — Gábor, én is dolgozom. Attól, hogy itthonról, még munka. Két nap múlva le kell adnom egy anyagot. Erre most dobjak el mindent, és kezdjek eszeveszetten főzni, mert a bátyádnak megint eszébe jutott, hogy milyen jópofa dolog előzetes egyeztetés nélkül betoppanni?
— Lilla, ők az én családom!
— Ez meg az én otthonom! — csattant fel. — Az én időm, az én energiám, az én munkám! Felfogod? Nem vagyok ingyenes kifőzde a rokonságod számára!
Gábor arca vörösre váltott.
— Szóval most már ott tartunk, hogy a családom élősködik rajtunk? Ezt akarod mondani?
— Azt mondom — felelte Lilla lassan, minden szót külön megnyomva —, hogy a családod egy hónapon belül harmadszor érkezik előzetes megbeszélés nélkül. Harmadszor. Nem kérdeznek, nem egyeztetnek, egyszerűen csak megjelennek. Nekem pedig abba kell hagynom, amit éppen csinálok, főznöm kell, megteríteni, mosolyogni, a gyerekekre figyelni.
Aztán estére ott marad a mosatlan edények hegye, másnap pedig kezdhetem elölről a takarítást. Egyszer is eszedbe jutott már, hogy én ebben hogyan érzem magam?
— Engem most inkább az érdekel, mit fog érezni a bátyám, ha megtudja, hogy a feleségem élősködőnek nevezi őket!
— Engem meg végre az érdekel, hogy én mit érzek! — Lilla felkapta a széktámláról a táskáját. — Tudod mit? Oldd meg te. Főzz valamit. Két órád bőven van, az internet tele van receptekkel.
— Lilla, most meg hová mész? Mit művelsz?
— Elmegyek — mondta, és már húzta is magára a kabátját. — Nórához. Nem szeretném elrontani a ti meghitt családi programotokat azzal, hogy jelen vagyok.
— Lilla! — Gábor utána indult, de ő már az ajtónál állt. — Állj már meg! Mégis mit mondjak nekik?!
— Találj ki valamit — pillantott vissza a küszöbről. — Hiszen olyan remekül tudtok meglepetéseket szervezni. Mondd azt, hogy hirtelen rosszul lettem. Vagy hogy elvittek a földönkívüliek. Esetleg próbáld meg egyszer az igazat: hogy elegem lett abból, hogy a rokonaid személyes szakácsnőjeként kezeljenek.
Az ajtó hangosan becsapódott mögötte.
Gábor a folyosó közepén maradt, és néhány másodpercig csak meredt maga elé, mintha nem értené, hogyan fajulhatott idáig a dolog. Végül visszabotorkált a konyhába. Megnézte a félkész levest. Aztán kinyitotta a hűtőt, amely szinte üresen ásított, mert Lilla ebéd utánra tervezte a bevásárlást. Az órára pillantott: háromnegyed kettő múlt.
A bátyja a családjával négyre ígérkezett.
— Tehát egyszerűen eljöttél? — Nóra letett Lilla elé egy bögre forró teát. — Fogtad magad, és kisétáltál?
— Pontosan ezt tettem — Lilla két kézzel markolta meg a csészét. Az ujjai még mindig remegtek; a dühtől, a megalázottságtól, a felgyűlt fáradtságtól egyszerre. — Nóra, én ezt már tényleg nem bírom. Érted? Egyszerűen nem megy tovább.