Azon az estén Eszter Nóra fehér blúzát próbálta megmenteni. A lánya az iskolai ünnepségen valahogy magára borított egy pohár meggyszörpöt, és a ruhadarab elején most egy barnás, elterülő folt virított, amely leginkább Ausztrália térképére emlékeztetett. Eszter sót szórt rá, majd hidrogén-peroxidot csepegtetett a tetejére. Az anyag sziszegve pezsegni kezdett, fehér habot vetett. A tűzhelyen közben egy törött sípú vízforraló nyöszörgött; nem is fütyült igazán, inkább rekedten hörgött, mint aki megfázott. Az ablakpárkányon Nóra tornacipői száradtak, újságpapírral kitömve.
A telefon megzörrent az asztalon. A kijelzőn ez állt: „Gábor”.
Eszter hosszú másodpercekig csak nézte a nevet. Két héttel korábban még biztosan átírta volna valami csúf, sértett elnevezésre, de végül úgy döntött, ennyi figyelmet sem érdemel.
— Igen?
— Eszter, szia. Figyelj, van egy kis gond — szólalt meg Gábor élénk, tárgyilagos hangon, mintha csempeszállításról egyeztetne, nem pedig a majdnem volt feleségének telefonálna. — Anya szombaton elesett a nyaralónál. A fürdőház lépcsőjén. Eltörte a csuklóját. A jobb kezét.
Eszter keze megállt a folt fölött.
— Hogy van?
— Megvan. Begipszelték. Csak most egyedül elég nehezen boldogul. Egy befőttesüveget sem tud kinyitni, vásárolni sem könnyű neki. A kertben ott maradt a krumpli, fel kéne szedni, a vizet leereszteni, mindent téliesíteni. A balesetire is vinni kell hetente kontrollra. Szóval arra gondoltam, te úgyis közel laksz hozzá, két megálló az egész. Átugorhatnál hozzá. Hetente párszor. Hétvégén meg ki lehetne menni a nyaralóba.
Eszter letette a blúzt a lavórba, és leült a sámlira.
— Gábor, és te?
— Én nem tudok. Dolgozom. Meg amúgy is… — elakadt egy pillanatra. — Viktória allergiás a macskákra, anyánál meg ott van Levente. Ő nem tud odamenni. Én meg nem akarom egyedül hagyni Viktóriát, most elég nehéz időszakon megyünk keresztül. Érted.
Eszter értette. Viktória huszonkilenc éves volt, menedzserként dolgozott abban a szalonban, ahol Gábor az új terepjáróját vette, és mint fél éve kiderült, éppen egy másik nő férjével kezdte meg azt a bizonyos „nehéz időszakot”. Két héttel korábban Gábor összepakolt egy táskát, leült a konyhában — pontosan arra a helyre, ahol most Eszter ült —, és közölte, hogy beadja a válókeresetet. Azt mondta, végre rátalált az igazi szerelemre. A tizennégy évnyi házasságot „fiatalkori tévedésnek” nevezte. Hozzátette, hogy ő tisztességes ember, ezért mindent a törvény szerint fog intézni.
Másnap valóban beadta a papírokat a bíróságon.
— Drágám — mondta Eszter, és maga is meglepődött, milyen nyugodtan, sőt szinte derűsen csengett a hangja —, te válni akarsz tőlem. Mégis miért nekem kellene gondoskodnom az édesanyádról?
— Hogyhogy miért? Hiszen neked sem idegen. Tizennégy éven át kapcsolatban voltatok.
— Pontosan. Tizennégy éven át. És most te ki vagy nekem?
Gábor elhallgatott. Amikor újra megszólalt, a hangja már élesebb lett.
— Eszter, ne kezdjük ezt. Azt hittem, te normális ember vagy. Anya egyébként mindig kiállt melletted. Te pedig most a sértettséged miatt magára hagynál egy idős, beteg asszonyt.
— Gábor — felelte Eszter halkan. — Nem én hagyom magára. Te teszed. A saját fia. Mert az új szerelmed allergiás a macskára. Fogadj mellé ápolónőt, ha te nem érsz rá. Vagy rendelj neki bevásárlást házhoz. Pénzed van rá, nemrég vettél terepjárót.
— Semmi közöd hozzá, mire költök! — mordult rá Gábor, aztán megszakította a hívást.
Eszter a lavórra nézett. A hab időközben összeesett, a folt valamelyest halványabb lett, de nem tűnt el teljesen. Sóhajtott, kiöntötte a vizet, és újabb adag sót szórt a blúzra.
A szobából Nóra dugta ki a fejét. Tizennégy éves volt, és az elmúlt két hétben úgy járt-kelt a lakásban, mint egy árnyék: fülhallgatóval, távoli tekintettel, mintha fél lábbal mindig valahol máshol lenne.
— Anya, apa hívott?
— Ő.
— Mit akart?
— Azt, hogy járjak át Erzsébet Ilonához. Eltörte a kezét.
Nóra levette a fülhallgatót.
— A nagyi eltörte a kezét? És nekem ezt miért nem mondta senki?
— Nekem is most szóltak, kincsem.
— És te nem mész el hozzá?
Eszter ránézett a lányára. Nóra szemében volt valami, amitől hirtelen kényelmetlenül érezte magát.
— Nóra, apád elköltözött tőlünk egy másik nőhöz. Beadta a válókeresetet. Most pedig azt szeretné, hogy én ápoljam az anyját, mert neki nincs ideje. Nem gondolod, hogy ez legalább egy kicsit furcsa?
Nóra vállat vont.
— De. Furcsa. Csak hát a nagyi erről mit tehet?
Eszter nem tudott mit mondani.
Aznap éjjel sokáig nem jött álom a szemére. A saját oldalán feküdt az ágyban; még mindig nem szokott hozzá, hogy középre is húzódhatna, pedig most már senki sem foglalta el mellette a másik felét. Erzsébet Ilonára gondolt.
Az anyósa nem volt könnyű természetű ember. Nyugdíjas kémiatanárnőként olyan egyenes volt, mint egy vonalzó, és első látásra éppen olyan hűvösnek is tűnt. Amikor Gábor először vitte haza bemutatni Esztert, Erzsébet Ilona a szemüvege fölött mérte végig, majd megkérdezte:
— És maga, elnézést, mivel foglalkozik?
Eszter akkoriban áruforgalmi ügyintézőként dolgozott egy nagykereskedelmi raktárban. Erzsébet Ilona erre csak hümmögött. Az első három évben Eszter meg volt győződve róla, hogy az anyósa csendben lenézi.
Aztán egyszer vakbélgyulladással kórházba került. Gábor épp kiküldetésben volt, Erzsébet Ilona pedig három napon át vigyázott a kétéves Nórára, húslevest főzött, és törölközőbe csavart termoszban bevitte Eszternek a kórterembe. Nem fűzött hozzá semmit, csak letette az éjjeliszekrényre, és ment is. A negyedik napon Eszter azt mondta neki:
— Erzsébet Ilona, nagyon köszönöm.
Az anyósa pedig így válaszolt:
— Nincs mit. Fiúunokát mikor szülsz nekem?
Fiúunoka végül sosem született. De attól kezdve valami mégis megváltozott közöttük. Barátnők nem lettek, inkább afféle szövetségesekké váltak. Erzsébet Ilona megtanította Esztert gombát savanyítani, Eszter pedig piacra vitte őt, és segített eligazodni a mérőórákkal kapcsolatos ügyekben. Nóra születésnapjára az anyósa mindig könyvet ajándékozott: vastag, komoly köteteket, amelyeket Nóra aztán néhány nap alatt, mohón elolvasott.
Amikor Gábor két hete elment, Erzsébet Ilona nem telefonált. Egyszer sem. Eszter arra jutott, hogy az asszony nyilván a fia oldalára állt, ahogy az anyák általában. Megbántódott. Hang nélkül, magában.
Most viszont kiderült, hogy az anyósa ott ül egyedül törött kézzel, Levente nevű macskájával és a földben maradt krumplival.
Hajnali négykor Eszter felkelt, ivott egy pohár vizet, majd a sötét konyhában félhangosan kimondta:
— Nem hozzá megyek. Hanem hozzá.
Végül nem neki kellett jelentkeznie. Erzsébet Ilona telefonált másnap, Eszter ebédszünetében.
— Eszter — kezdte az anyósa. Amikor komoly dologról volt szó, mindig a teljes nevén szólította. — Beszélnem kell veled. De nem telefonon.
— Erzsébet Ilona, hogy van a keze? Gábor mondta, hogy…
— A kezem majd összeforr. Nem arról van szó. Szombaton el tudnál jönni? Úgy dél körül.
— El tudok.
— Gyere. És hozd Nórát is, hiányzik. Csak aztán… Gábornak ne mondd, hogy én hívtalak.
Eszter meglepődött, de megígérte.
Szombat reggel Nóra úgy készülődött, mintha bálba menne. Három pulóvert is felpróbált, kifestette a szempilláját, aztán lemosta. Sütött a nagymamájának egy almás pitét, teljesen egyedül, egy interneten talált recept alapján. Az egyik széle kissé megégett, emiatt Nóra teljesen elkeseredett.
— A nagyi észre sem veszi — nyugtatta Eszter. — Ha pedig mégis, azt fogja mondani, így jobb, mert ropogós lett a széle.
Korábban indultak el, mert Eszter tartott a dugótól a Debreceni úton, de forgalmi fennakadás végül nem volt. Fél tizenkettőre értek oda az anyósa házához.
A bejárat előtt Gábor terepjárója állt. Nagy volt, fekete és fényesen csillogó. Eszter megtorpant.
— Anya, apa itt van — mondta Nóra.
— Látom.
— Felmegyünk?
Eszter néhány pillanatig gondolkodott. Erzsébet Ilona külön kérte, hogy Gábor ne tudjon a hívásról. Vagyis nem akarta, hogy találkozzanak. Vagyis valószínűleg arról sem tudott, hogy a fia idejön.
— Felmegyünk — döntött végül Eszter. — A nagyi vár minket.
Eszternél volt kulcs Erzsébet Ilona lakásához. Az anyósa még régen, talán nyolc éve adta neki, amikor szanatóriumba készült, és biztos akart lenni benne, hogy távollétében is akad valaki, aki be tud jutni a lakásba.