Azon az estén Eszter Nóra fehér blúzát próbálta megmenteni. A lánya az iskolai ünnepségen valahogy magára borított egy pohár meggyszörpöt, és a blúz elején most egy barnásvörös folt terült szét, amely leginkább Ausztrália térképére emlékeztetett. Eszter sót szórt rá, aztán hidrogén-peroxidot csöpögtetett a tetejére. A folyadék azonnal sercegni kezdett, fehér habot vetett. A tűzhelyen közben a vízforraló erőlködve prüszkölt; a sípja rég elromlott, ezért nem fütyült rendesen, inkább rekedten zihált, mint egy megfázott ember. Az ablakpárkányon Nóra tornacipői száradtak, belsejük újságpapírral kitömve.
A telefon hirtelen zümmögni kezdett az asztalon. A kijelzőn Gábor neve villant fel.
Eszter hosszú másodpercekig csak nézte a feliratot. Két héttel korábban talán átírta volna valami sértő névre, de végül úgy döntött: ennyi figyelmet sem érdemel.
— Igen?
— Eszter, szia. Figyelj, van egy helyzet — szólalt meg Gábor élénk, hivatalos hangon, mintha nem is a majdnem volt feleségének telefonálna, hanem csempeszállításról egyeztetne. — Anya szombaton elesett a nyaralóban. A kerti fürdő lépcsőjén. Eltört a csuklója. A jobb keze.
Eszter egy pillanatra abbahagyta a folt dörzsölését.
— Hogy van?
— Megvan. Begipszelték. Csak most nehezen boldogul egyedül. Egy befőttesüveget sem tud kinyitni, bevásárolni sem tud elmenni. A nyaralóban meg ott maradt a krumpli felszedetlenül, a vizet is le kell engedni, téliesíteni kell mindent. Ráadásul hetente vissza kell vinni a balesetire kontrollra. Szóval… te amúgy is közel laksz hozzá, két megálló az egész. Eljárhatnál hozzá. Hetente párszor. Hétvégén meg ki a nyaralóba.
Eszter beletette a blúzt a lavórba, aztán leült a konyhai székre.
— Gábor, és te?
— Én nem tudok. Dolgozom. Meg különben is… — elakadt. — Viktória allergiás a macskákra, anyánál meg ott van Timóteus. Ő nem tud odamenni. Egyedül meg nem akarom hagyni, most elég nehéz időszakunk van. Érted.
Eszter értette.
Viktória huszonkilenc éves volt, értékesítőként dolgozott abban az autószalonban, ahol Gábor megvette az új terepjáróját. Fél évvel korábban — mint utóbb kiderült — éppen ott kezdődött az a bizonyos „nehéz időszak” egy másik nővel és egy házas férfival.
Két hete Gábor összepakolt egy táskát, leült a konyhában, pontosan arra a helyre, ahol most Eszter ült, és közölte, hogy beadja a válókeresetet. Azt mondta, végre rátalált az igazi szerelemre. Azt is hozzátette, hogy a tizennégy évnyi házasságuk nem volt más, mint fiatalkori tévedés. És persze ő, mint rendes ember, mindent a törvény szerint fog intézni.
Másnap valóban benyújtotta a papírokat a bíróságon.
— Drágám — mondta Eszter, és maga is meglepődött, milyen nyugodtan, szinte derűsen csengett a hangja —, te válni akarsz tőlem. Mégis milyen alapon kellene nekem gondoskodnom az anyádról?
— Hogyhogy milyen alapon? Hiszen nem idegen neked. Tizennégy éven át volt közötök egymáshoz.
— Pontosan. Tizennégy éven át. És te most mi vagy nekem?
Gábor elhallgatott. Amikor újra megszólalt, a hangja már keményebb volt.
— Eszter, ezt most hagyjuk. Azt hittem, normális ember vagy. Anya egyébként mindig kiállt melletted. Te pedig most sértettségből magára hagysz egy idős, beteg asszonyt.
— Gábor — felelte Eszter csendesen. — Én nem hagyom magára. Te hagyod magára. A saját fia. Mert az új szerelmed allergiás a macskára. Fogadj mellé gondozót, ha te nem érsz rá. Vagy rendelj neki bevásárlást házhoz. Pénzed van, nemrég vettél terepjárót.
— Semmi közöd hozzá, mit veszek! — mordult fel Gábor, aztán lecsapta a telefont.
Eszter a lavórban ázó blúzra meredt. A hab összeesett, a folt halványabb lett ugyan, de nem tűnt el. Sóhajtott, kiöntötte a vizet, és újabb adag sót szórt az anyagra.
A szobából Nóra dugta ki a fejét. Tizennégy éves volt, és az elmúlt két hétben úgy járt-kelt a lakásban, mint egy árnyék: fülhallgatóval a fülében, üres tekintettel, mintha állandóan máshol járna.
— Anya, apa hívott?
— Ő.
— Mit akart?
— Azt, hogy járjak Ilona mamához. Eltörte a kezét.
Nóra levette a fülhallgatót.
— Mama eltörte a kezét? És nekem miért nem szólt senki?
— Nekem is csak most mondták, kicsim.
— És te nem mész el hozzá?
Eszter a lányára nézett. Nóra szemében volt valami, amitől hirtelen kényelmetlenül érezte magát.
— Nóra, apád elhagyott minket egy másik nő miatt. Beadta a válókeresetet. Most pedig azt szeretné, hogy én ápoljam az anyját, mert neki nincs ideje. Neked ez nem tűnik egy kicsit furcsának?
Nóra vállat vont.
— De. Csakhogy erről mama nem tehet, nem?
Eszter nem tudott mit mondani.
Éjszaka sokáig nem jött álom a szemére. Az ágy saját felén feküdt; bár most már megtehette volna, még mindig nem tanulta meg, hogyan kell középen aludni. Ilonára gondolt.
Az anyósa nem volt könnyű természet. Nyugdíjas kémiatanárnőként olyan egyenes volt, mint egy vonalzó, és első látásra ugyanilyen hűvösnek is tűnt. Amikor Gábor először vitte el hozzá bemutatni Esztert, Ilona a szemüvege fölött mérte végig, majd csak ennyit kérdezett:
— És maga, már bocsásson meg, mivel foglalkozik?
Eszter akkor áruforgalmi ügyintézőként dolgozott egy nagykereskedelmi raktárban. Ilona csak halkan hümmögött. Eszter az első három évben szinte biztos volt benne, hogy az anyósa csendben lenézi.
Aztán vakbélgyulladással kórházba került. Gábor éppen vidéki kiküldetésen volt, Ilona pedig három napon át vigyázott a kétéves Nórára, húslevest főzött, és termoszban vitte be a kórterembe, törölközőbe csavarva. Nem beszélt sokat. Letette a termoszt az éjjeliszekrényre, aztán ment is. A negyedik napon Eszter azt mondta neki:
— Ilona, nagyon köszönöm.
Az anyósa erre csak ennyit felelt:
— Nincs mit. És mikor szülöd meg nekem az unokafiút?
Fiút Eszter végül sosem szült. Valami azonban attól kezdve megváltozott közöttük. Barátnők nem lettek, de mintha szövetségesekké váltak volna. Ilona megtanította őt gombát sózni, Eszter pedig piacra vitte, és segített eligazodni a mérőórák meg a számlák között. Nóra születésnapjaira Ilona mindig könyveket ajándékozott az unokájának: vastagokat, okosakat, olyanokat, amelyeket Nóra később szinte egy levegővétellel olvasott végig.
Amikor két hete Gábor elment otthonról, Ilona nem telefonált. Egyszer sem. Eszter ebből arra következtetett, hogy az anyja természetesen a fia oldalán áll. Meg is sértődött rá. Nem látványosan, nem hangosan, csak magában.
Most viszont az derült ki, hogy Ilona egyedül ül otthon törött kézzel, Timóteus macskával és a nyaralóban felszedetlenül maradt krumplival.
Hajnali négykor Eszter felkelt, ivott egy pohár vizet, majd a sötét konyhában hangosan kimondta, mintha saját magát akarná meggyőzni:
— Nem hozzá megyek. Hanem hozzá.
Végül azonban neki sem kellett telefonálnia. Ilona hívta fel másnap, ebédszünetben.
— Eszter — mondta. Komoly ügyekben mindig a teljes nevén szólította. — Beszélnem kell veled. Nem telefonon.
— Ilona, hogy van a keze? Gábor mondta, hogy…
— A kezem majd összeforr. Nem erről van szó. Szombaton el tudsz jönni? Úgy dél körül.
— El tudok.
— Akkor gyere. És hozd Nórát is, hiányzik már. Csak… Gábornak ne mondd, hogy én hívtalak.
Eszter meglepődött, de megígérte.
Szombat reggel Nóra úgy készülődött, mintha bálba menne. Három felsőt is felpróbált, kifestette a szempilláját, aztán lemosta. Végül almás piskótát sütött a nagymamájának, teljesen egyedül, egy interneten talált recept alapján. A sütemény egyik széle kissé megégett, Nóra emiatt majdnem sírva fakadt.
— Mama észre sem fogja venni — nyugtatta Eszter. — Ha meg mégis, azt mondja majd, hogy így a legjobb, mert ropog a széle.
Korábban indultak el, mert Eszter tartott a dugótól az Üllői úton, de aznap meglepően könnyen haladtak. Ilona házához fél tizenkettőre értek oda.
A bejárat előtt ott állt Gábor terepjárója. Nagy volt, fekete és fényesre mosott. Eszter megtorpant.
— Anya, apa itt van — mondta Nóra.
— Látom.
— Felmegyünk?
Eszter elgondolkodott. Ilona külön kérte, hogy Gábornak ne szóljon. Vagyis nem akarta, hogy találkozzanak. Akkor pedig valószínűleg azt sem tudta, hogy a fia odamegy.
— Felmegyünk — döntött végül. — Mama vár minket.
Eszternek volt kulcsa Ilona lakásához. Az anyósa még régen adta neki, talán nyolc éve, amikor gyógyüdülésre utazott, és megkérte, hogy locsolja meg a virágait.