Aznap reggel a túrólepények egyik oldala odakapott. Eszter egy pillanatra a macskára figyelt, amely felugrott az ablakpárkányra, és a mosogatóba lökött egy üres tejfölös poharat. Mire kihalászta a dobozt, és leparancsolta onnan az állatot, a serpenyő már sistergett, a konyhában pedig égett szag kezdett terjengeni. Eszter megfordította a lepényeket a lapáttal, végignézett a sötétre sült foltokon, aztán legyintett. Zoltán úgyis annyi lekvárt ken majd rájuk, hogy észre sem veszi.
Zoltán trikóban és melegítőnadrágban ült az asztalnál, a telefonját görgette, közben a nagylábujját mozgatta. Előtte ott állt a bögréje, rajta a felirat: „Nagykanizsa legjobb horgásza”. Öt éve kapta a munkahelyén. Azóta összesen kétszer volt horgászni.
– Eszti, hol a tea?
– Mindjárt töltök.
– Cukor?
– A cukortartóban, Zoli. Ahogy az elmúlt huszonhárom évben mindig.
Zoltán fel sem nézett a kijelzőről, csak halkan mordult egyet. Eszter elé tette a tányért, kiöntötte a teát, majd leült vele szemben a saját csészéjével. Kedd reggel volt, nyolc óra. Odakint olvadozott a márciusi hó, a szomszéd garázs tetejéről egy bádoglavórba csöpögött a víz. Csepp, csepp, csepp — valahogy tavaszias, reményt keltő hangja volt.
– Figyelj csak – szólalt meg Eszter. – Tegnap nézegettem az utakat. Riminiben van egy üdülő, közvetlenül a tenger mellett, kezelésekkel. Ha június végén mennénk, egész elfogadható lenne az ára. Réka talán csatlakozna hozzánk egy hétre, addigra pont végez a vizsgáival.
Zoltán letette a telefont. Hosszan, méricskélve nézett rá, úgy, ahogy az ember egy használt autót szemlél a piacon vásárlás előtt. Tekintete végigcsúszott Eszter köntösén, a kezén, az arcán.
– Te aztán rendesen kikerekedtél a télen – jegyezte meg. – A tengerhez nélküled megyek.
Kimondta, aztán beleharapott a túrólepénybe. Olyan közömbösen, mintha csak az időjárás-jelentést ismételte volna el.
Eszter elsőre fel sem fogta. Előbb azt hitte, rosszul hallotta, utána pedig azt, hogy Zoltán viccel. Néha voltak ilyen tréfái, amelyeken kizárólag ő maga nevetett. Csakhogy most nyugodtan rágott tovább, a telefonjára pillantgatott, az arcán pedig elégedett, békés kifejezés ült.
– Tessék? – kérdezett vissza Eszter.
– Hallottad. Komolyan mondom, Eszti. Nézz már magadra. Alig ér össze rajtad a köntös. Tavaly is, amikor fürdőruhában voltál a parton, nem tudtam, hová nézzek szégyenemben. A pasik utánad fordultak.
– A pasik utánam fordultak – ismételte lassan Eszter.
– Nem úgy, ahogy te most gondolod – nevetett fel Zoltán. – Mindegy, a lényeg, hogy döntöttem. A munkahelyen a srácok hívnak egy horgásztúrára Miskolc környékére, aztán lehet, hogy egyedül elugrom Pécsre is. Végre kipihenem magam rendesen. Te meg addig fogyj le egy kicsit, iratkozz be valami edzőterembe. Még adok is pénzt bérletre.
Felállt, kiöblítette a bögréjét — ilyesmit talán egy éve nem csinált —, majd bement a szobába öltözni. Eszter az asztalnál maradt a kihűlő tea fölött, és a lavórba hulló vízcseppeket figyelte. Csepp. Csepp. Csepp.
Negyvenhét éves volt. Egy építőanyag-raktárban dolgozott vezető raktárosként, huszonhárom éve élt házasságban, felnevelte a lányukat, eltemette az édesanyját, és a férjével együtt kifizette a kaposvári kétszobás lakás hitelét. Igen, télen felszedett pár kilót. Talán ötöt, legfeljebb hatot. Nehéz hónapokon volt túl: novemberben az anyja ágynak esett, januárban meghalt, aztán következett másfél hónapnyi ügyintézés, papírok, közjegyző, végül az édesanyja kecskeméti kertjének eladása. Eszter a gyárkapu melletti pékségből hordott pogácsákkal és pitékkel próbálta lenyelni a fájdalmát, és közben eszébe sem jutott, hogyan fest a tükörben. Nem a tükör volt akkor a fontos.
Zoltánnak viszont, úgy látszik, ez járt a fejében.
A szobából kiszólt:
– Eszti! Hol van az az új kék ingem?
– A szekrényben, vállfán.
– Nincs ott!
– Akkor a mosásban.
– A francba. Jó, felveszem a szürkét.
Az új kék ing. Eszternek hirtelen bevillant, hogy fogalma sincs, honnan került hozzájuk. Zoltán ingeit mindig ő vette: méret szerint, évente egyszer, akciósan. Ez viszont februárban bukkant fel. Drága darab volt, karcsúsított fazon, a zsebén valami hímzett lovacskával. Akkor Zoltán csak annyit mondott: „A kollégák adták születésnapomra.” Miféle születésnap februárban, amikor szeptemberben született? Eszter rákérdezett. A férje vállat vont: „Jó, hát férfinapra. Nem mindegy?”
És az illatszer. A fürdőszobapolcon ott állt egy új üveg, sötétkék, súlyos flakon. Korábban Zoltán egyetlen dezodort használt, amelynek szagát Eszter magában csak „autómosó-illatnak” nevezte. Most pedig parfümje lett.
És a telefon. Azt újabban még a fürdőszobába is magával vitte.
Eszter felállt, elzárta a gázt a vízforraló alatt, amelyről teljesen megfeledkezett, aztán elkezdett készülődni a munkába. A teste gépiesen végezte a megszokott mozdulatokat: harisnya, szoknya, pulóver, táska, kulcsok. A fejében üresség kongott, mintha egy feneketlen vödörbe kiáltottak volna bele.
– Ma délutános vagyok – mondta Zoltán az előszobából, miközben a cipőfűzőjével babrált. – Későn jövök. Ne várj meg.
Autószervizben dolgozott művezetőként, változó beosztással. Eszter már rég felhagyott azzal, hogy megkérdezze, pontosan mit jelent nála a „délutános”.
Az ajtó becsapódott.
A munkahelyén aznap minden kiesett a kezéből. Kétszer is rosszul töltötte ki a kiszállítási papírokat, aztán ráripakodott Józsefre, a rakodóra, aki semmiről sem tehetett. Később bocsánatot kért tőle, és megkínálta keksszel. József ötven körüli, görnyedt hátú férfi volt, mindig felhorzsolt bütykökkel. Most figyelmesen nézett rá.
– Eszter Szergejevna, történt valami?
– Nem, Józsi. Semmi baj.
– Hát… ha mégis, szóljon.
Eszter bólintott, és visszament a kis üvegfalú irodájába. Leült, elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. Csak úgy, megszokásból. Idegességében mindig ellenőrizte az egyenleget.
A számláján kétmillió-ötszázhatvanezer forint volt.
Ebből egymillió-hatszáznyolcvanezer az anyja kertjének ára. Határszéli kis telek volt, határnyi emlék: faház, amelyet az apja még a nyolcvanas években épített saját kezűleg, almafák, málna, kis fürdőház, sufni. Eszter februárban adta el, mert nem volt már sem ember, sem ok, aki miatt kijárjon oda. Ráadásul minden alkalommal összeszorult a szíve, amikor meglátta az apja régi munkapadját az eresz alatt. A vevők fiatalok voltak, két gyerekkel, és ettől valamivel könnyebb lett neki: legalább megint lesz ott nevetés, futkározás, élet.
A maradék nyolcszáznyolcvanezer forint közös tartalék volt Zoltánnal. Pontosabban Eszter tette félre, a saját fizetéséből, havonta negyven- vagy hatvanezer forintot, Zoltán pedig néha hozzátett valamennyit a prémiumából. „A tengerre” — mondogatták. „A tengerre meg vészhelyzetre.” A számla Eszter nevén volt, de tartozott hozzá egy társkártya is Zoltánnak. Régi történet: hét éve a férje összetörte a saját bankkártyáját, és lusta volt újat igényelni. Így maradt. Ezt használta, ha valami nagyobb kiadás akadt: autógumi, mosógép, tavaly pedig a fogorvosi kezelés.
Eszter a számokat nézte, és arra gondolt: „Azt mondta, nélkülem megy. De miből? Milyen pénzből?”
A választ már abban a pillanatban tudta.
Ebédidőben felhívta a barátnője, Júlia. Első osztály óta ismerték egymást, egy padban ültek, együtt jártak társastáncra a művelődési házba. Júlia valóban táncolt, Eszter pedig rendszeresen rálépett annak a fiúnak a lábára, akit Kochkinnak hívtak.
– Esztikém, mi ez a hang? – kérdezte Júlia. – Mintha temetésről jönnél.
– Júli, Zoltán azt mondta, meghíztam. Meg hogy nélkülem megy nyaralni.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Teljesen elment az esze? – szólalt meg végül Júlia. – Ő mikor nézett utoljára tükörbe? Akkora hasa van, mint egy nyolcadik hónapos kismamának.
– Jár edzeni. Január óta.
– Ki? Zoli? Edzőterembe?
– Oda. És vett egy új inget. Meg parfümöt is.
Megint hallgatás következett. Aztán Júlia egészen más hangon, halkan és komolyan megszólalt:
– Eszti. Ugye érted, ez mit jelent?
– Nem tudom, Júli. Nem is akarom érteni.
– Pedig muszáj lesz. Hol vagy most?
– A munkahelyen.
– Kéredzkedj el. Menj haza. Azt mondta, délutános, nem?
– Azt mondta.
– Akkor menj. Ülj le otthon egyedül, csendben. Gondold végig. És az is lehet, hogy nem is délutános.
Eszter azt akarta felelni, hogy ez ostobaság, és ő nem fog jelenetet rendezni.