Karácsony előtt két nappal Gábor váratlanul megkért, hogy ha az anyja megint átküld egy bevásárló- vagy rendelési listát, semmiképpen se fizessek ki semmit a saját pénzemből. Úgy vetette oda, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe, közben a hűtő előtt állt, és mustárt keresett, holott pontosan tudta, melyik polcon tartjuk.
Akkor még nem értettem, miért hozta ezt egyáltalán szóba.
A telefonomon már ott villogott Katalin üzenete: tizenkét főre kell készülni, legyen meleg étel, két nagy pite, hideg falatok, és ne felejtsem el, hogy a kiszállításnak délelőtt tízre kell érkeznie. Semmi rendkívüli nem volt benne. Az előző három évben minden családi ünnep előtt hasonló üzeneteket kaptam tőle.
– Mi történt? – kérdeztem.
Gábor becsukta a hűtő ajtaját, és végre rám emelte a tekintetét.
– Semmi. Anya majd megoldja.
Másnap este kiderült, hogy nem is az étellel kell majd kezdeni valamit.
Hanem velem.
A családi asztalnál nekem már rég csak feladat jutott. Gáborral a hatodik éve voltunk házasok. Az anyjával sosem lettünk igazán közel egymáshoz, de nyílt ellenségeskedés sem volt köztünk. Katalin nagyon értett hozzá, hogyan kell úgy alakítani a dolgokat, hogy papíron semmibe se lehessen belekötni.
Soha nem mondta ki azt, hogy nem kedvel engem.
Inkább így fogalmazott:
– Eszterkém, Gábor gyerekkora óta pont így szereti ezt a salátát, majd egyszer megmutatom.
Vagy:
– Persze, a saját otthonodban te vagy a háziasszony, de én ennyi ideig biztosan nem sütném a húst.
Máskor átjött hozzánk vendégségbe, megdicsérte az új függönyöket, aztán a fiához fordult:
– Gábor, és neked tényleg tetszik ez a szín?
Külön-külön mindez jelentéktelen apróságnak tűnt. Ha az ember egy kívülállónak elkezdi felsorolni ezeket a mondatokat, még ő érzi magát kellemetlenül: felnőtt nő létére a függöny színe miatt panaszkodik.
Ezért sokáig inkább hallgattam.
Ráadásul Katalin időnként valóban segített nekünk. Amikor Gábor autója két hétig szerelőnél volt, többször is elment érte munka után. Amikor egyszer nagyon megfáztam, bevásárolt nekünk, és a csomagot ott hagyta az ajtó előtt. Nem lehetett azt mondani, hogy éjjel-nappal azon törte a fejét, miként keserítse meg az életemet.
Csakhogy az ő családjukban furcsa szabályok működtek. Ami kellemes volt, az mindig „az ő családjuké” maradt, ami viszont fáradsággal járt, az valahogy pillanatok alatt közös kötelességgé változott.
Különösen az ünnepek.
Az esküvőnk utáni első karácsonyon úgy érkeztem az anyósomhoz, mint bármelyik meghívott vendég. Alig telt el egy óra, Katalin már megkért, hogy segítsek egy kicsit a konyhában. Segítettem. Aztán ki kellett tenni az előételeket, tányérokat rakni az asztalra, majd áthozni néhány plusz széket a másik szobából.
Nem volt benne semmi tragikus.
A következő évben viszont már két órával korábban mentem, mert „ketten gyorsabban végzünk”. Egy évvel később pedig rám bízta, hogy a vacsora egy részét rendeljük meg abból a kis kifőzdéből, amely nem messze működött a lakásunktól.
Így aztán magától kialakult a rendszer. Katalin felhívta őket, lediktálta, hány vendég lesz, és mit kér. A rendelést vagy hozzá vitték ki, vagy én vettem át útközben, attól függően, melyik megoldás volt kényelmesebb. Ha én mentem érte, az anyósom előre átutalta a pénzt, én pedig átvételkor rendeztem a számlát.
Néhányszor azonban nem érkezett meg előre az összeg.
– Eszterkém, most fizesd ki te, kérlek, este átküldöm.
Én pedig fizettem.
Volt, hogy még aznap este megkaptam a pénzt. Máskor csak napokkal később. Egyszer egy teljes hét elteltével szóltam neki, mire ezt felelte:
– Jaj, én azt hittem, Gábor már odaadta neked.
Gábor semmit nem adott oda.
Akkor nagyon dühös lettem, de aznap este végül egészen más miatt vesztünk össze vele, és a pénzről szóló beszélgetés egyszerűen eltűnt a többi vita között.
Valószínűleg ebben nekem is volt részem. Ha valami nem tetszik, az embernek azonnal szólnia kellene, nem pedig ötször beleegyezni, aztán hatodszorra csodálkozni, hogy mindenki természetesnek veszi.
Mi csak szűk körben szeretnénk együtt lenni.
Az igazi vita még ősszel kezdődött, Katalin születésnapján.
Körülbelül tizenöt embert hívott meg. Egy héttel korábban elküldte nekem a menüt, aztán kétszer is módosította, az ünnepség előtti napon pedig megkért, hogy menjek oda hamarabb.
Elmentem.
Mire a vendégek megérkeztek, az asztalon már ott sorakoztak a tányérok és az evőeszközök, a meleg étel elkészült, a piték pedig a konyhában vártak. Átöltöztem, és végre leültem Gábor mellé.
Ekkor érkezett meg a nagynénje, Judit.
Végignézett a megterített asztalon, majd elismerően Katalinhoz fordult:
– Te aztán tényleg tudsz szervezni. Én ennyi emberre biztosan nem vállalnék ekkora felhajtást.
Az anyósom nevetve legyintett.
– Ugyan, mit kell ezen szervezni? A mieinkért nem teher az ilyesmi.
Én nem szóltam semmit.
Pár perccel később megkért, hogy hozzak még egy tányért a konyhából.
Az ünnepség után elmondtam Gábornak, mennyire rosszul esett ez az egész.
– Egy tányér miatt? – kérdezte értetlenül.
– Nem a tányér miatt. Fél napot segítettem neki, aztán úgy adta elő, mintha mindent egyedül csinált volna a családjáért.
– Anya azért nem köteles mindenki előtt külön felsorolni, ki miben segített.