Két nappal karácsony előtt Gergő váratlanul arra kért, hogy ha az anyja megint átküld egy bevásárlólistát, én most ne fizessek ki semmit. Úgy vetette oda, mintha csak mellékes megjegyzés volna: a hűtő előtt állt, aztán rögtön a mustárt kezdte keresni, pedig pontosan tudta, melyik polcon van.
Akkor még fel sem fogtam, miért hozta ezt szóba egyáltalán.
A telefonomon már ott várt Katalin üzenete: tizenkét fő, főétel, két nagy pite, hidegtálak, és ne felejtsem el, hogy a kiszállítást délelőtt tízre kell kérni. Semmi rendkívüli nem volt benne. Az elmúlt három évben minden családi ünnep előtt nagyjából ugyanilyen listákat kaptam tőle.
– Mi történt? – kérdeztem.
Gergő becsukta a hűtő ajtaját, és végre rám nézett.
– Semmi. Anya majd megoldja egyedül.
Másnap este derült ki, hogy valójában nem az ételekkel akartak elszámolni.
Hanem velem.
A családi asztal mellett nekem régóta csak feladat jutott
Gergővel akkor már a hatodik éve éltünk házasságban. Az anyjával sosem lettünk igazán bizalmas viszonyban, de nyílt ellenségeskedés sem volt köztünk. Katalin különös tehetséggel tudta úgy alakítani a helyzeteket, hogy kívülről nézve semmibe se lehessen belekötni.
Soha nem mondta ki, hogy nem kedvel.
Inkább ilyeneket mondott:
– Rékám, Gergő gyerekkora óta pont így szereti a salátát, majd egyszer megmutatom.
Vagy:
– Persze, a saját otthonodban te vagy a háziasszony, de én ennyi ideig biztosan nem hagynám a húst.
Máskor átjött hozzánk, megdicsérte az új függönyöket, aztán odafordult a fiához:
– Gergő, neked tényleg tetszik ez a szín?
Ezek külön-külön apróságoknak tűntek. Ha az ember egy kívülállónak meséli el őket, még ő érzi magát kellemetlenül: felnőtt nő létére azon panaszkodik, milyen megjegyzést kapott a függönyére.
Ezért sokáig inkább hallgattam.
Ráadásul Katalin néha valóban segített is nekünk. Amikor Gergő autója két hétig szervizben állt, többször elment érte munka után. Amikor egyszer csúnyán megfáztam, bevásárolt nekünk, és a szatyrot az ajtó elé tette. Nem lehetett azt mondani, hogy éjjel-nappal azon törte volna a fejét, miként keserítse meg az életemet.
Csakhogy az ő családjukban furcsa szabály működött. Ami kellemes volt, az mindig „az ő családjuké” maradt, ami viszont fáradsággal járt, az nagyon gyorsan közös üggyé változott.
Főleg az ünnepek.
Az esküvőnk utáni első karácsonyra még úgy érkeztem az anyósomhoz, mint bármelyik vendég. Egy óra sem telt el, Katalin már megkért, hogy segítsek a konyhában. Segítettem. Aztán ki kellett rakni az előételeket, tányérokat tenni az asztalra, pótszékeket áthozni a másik szobából.
Nem volt benne semmi tragédia.
A következő évben már két órával korábban mentem, mert „ketten gyorsabban végzünk”. Egy évvel később rám bízták, hogy az ételek egy részét rendeljem meg egy kis kifőzdéből, nem messze a lakásunktól.
A rendszer szinte magától állt össze. Katalin felhívta őket, lediktálta, hány vendég lesz és mit kér. A rendelést vagy hozzá vitték ki, vagy én vettem át útközben, attól függően, mi volt kényelmesebb. Ha én fizettem a helyszínen, az anyósom elvileg előre átutalta rá a pénzt.
Néhányszor azonban nem érkezett meg időben az összeg.
– Rékám, most rendezd már te, estére átküldöm.
Én pedig kifizettem.
Volt, hogy valóban este megjött a pénz. Máskor csak napokkal később. Egyszer csak egy hét elteltével mertem rákérdezni, mire ezt kaptam válaszul:
– Jaj, én azt hittem, Gergő már odaadta neked.
Gergő semmit nem adott oda.
Akkor nagyon dühös lettem, de aznap este egészen más miatt vesztünk össze, és a pénzről szóló beszélgetés valahogy elsikkadt.
Valószínűleg ebben nekem is volt hibám. Ha valami nem esik jól, azt rögtön ki kell mondani. Nem ötször bólogatni, aztán a hatodik alkalommal csodálkozni, hogy mindenki természetesnek veszi a dolgot.
Csak szűk családi körben szeretnénk lenni
Az igazi veszekedés már ősszel elkezdődött, Katalin születésnapján.
Körülbelül tizenöt embert hívott meg. Egy héttel korábban elküldte nekem a menüt, aztán kétszer módosította, végül az ünnep előtti napon megkért, hogy menjek át korábban.
Átmentem.
Mire a vendégek megérkeztek, az asztalon már ott sorakoztak a tányérok és az evőeszközök, a főétel elkészült, a piték pedig a konyhában vártak. Átöltöztem, és végre leültem Gergő mellé.
Ekkor futott be a nagynénje, Emese.
Végignézett a terített asztalon, majd elismerően fordult Katalinhoz:
– Te aztán tudod, hogyan kell mindent kézben tartani. Én ennyi emberre biztosan nem vállalkoznék.
Az anyósom nevetett.
– Ugyan már, nincs ebben semmi különös. A mieinkért nem nehéz.
Nem szóltam egy szót sem.
Pár perccel később megkért, hogy hozzak ki a konyhából még egy tányért.
Az ünnepség után elmondtam Gergőnek, hogy ez nekem rosszul esett.
– A tányér miatt? – nézett rám értetlenül.
– Nem a tányér miatt. Fél napig segítettem neki, aztán úgy beszélt róla, mintha mindent egyedül csinált volna a családjáért.
– Anya azért nem köteles mindenki előtt beszámolni róla.