A tenyere olyan élesen csapódott az arcomhoz, hogy a hangjára még a mellettünk lévő asztalnál zsibongó gyerekek is elnémultak. A kezemben lévő csészéből kilöttyent néhány csepp kávé, és sötét foltokat hagyott a halványkék ruhámon. Az anyósom, Bognár Mónika, mozdulatlanul állt velem szemben, az ujjai még mindig félig nyitva, mintha ő maga is csak akkor fogta volna fel, hogy tényleg megütött.
– Ne merészelj feleselni az idősebbekkel! – préselte ki a fogai között. – Ha már az én családom asztalánál ülsz, ideje megtanulnod, mi az a tisztelet!
A férjem, Márk, egyetlen lendülettel pattant fel. A széke hátracsúszott, és nekicsattant a mögötte álló virágállványnak.
– Anya, ezt most rögtön…
Feltartottam a kezem, mielőtt folytathatta volna.
– Márk, ülj le. Inkább azt kérdezd meg édesanyádtól, miért rémül meg ennyire attól, hogy Katalin néni felolvassa a levelét.
Mónika arca egy szempillantás alatt kifehéredett.
Huszonnyolcan voltunk a különteremben. Egyetlen ember sem maradt, aki ne hallotta volna, amit mondtam. És ugyanígy mindenki láthatta azt is, hogy az anyósom, aki pár másodperccel korábban még teljes határozottsággal ütött meg, most hirtelen a táskája után kapott.
Pedig a nap kezdetén még semmi sem utalt arra, hogy idáig fajulhat minden.
Szeptember utolsó szombatján gyűlt össze a család Székesfehérváron, egy hangulatos vendéglő különtermében. Márk nagynénjét, Katalint ünnepeltük, aki aznap töltötte be a hetvenötöt.
Katalin néni az apósom nővére volt. Alacsony, törékeny asszony, akinek a haja mindig gondosan el volt rendezve, és aki négy évtizeden át egy általános iskola könyvtárában dolgozott. A férjét már évekkel korábban elveszítette, gyermeke nem született, mégis úgy hittem, a rokonságban mindenki őszintén ragaszkodik hozzá. Legalábbis addig ebben a hitben éltem.
A vendéglőben mindent ünnepire készítettek elő. Fehér terítők borították az asztalokat, bordó szalvéták feküdtek a tányérok mellett, középen pedig apró üvegvázákban őszi krizantémok álltak. A menüt már jó előre leegyeztettük: csigatésztás húsleves, rántott szelet petrezselymes krumplival, csirkepaprikás nokedlivel, desszertnek pedig, az ünnepelt kedvéért, házi krémes.
A szervezés legnagyobb része rám hárult.
Nem azért, mert Mónika szépen megkért volna rá. Sokkal inkább azért, mert Katalin néni három hónappal korábban megcsúszott a fürdőszobában, eltörte a csuklóját, és a lábadozása idején gyakran jártam át hozzá segíteni.
Márkkal nyolc éve voltunk házasok. Én harmincnégy évesen egy székesfehérvári rendelőben dolgoztam asszisztensként, Márk pedig villamosmérnökként naponta ingázott Veszprémbe. Nem éltünk nagy lábon, de megvolt a saját lakásunk, a hatéves kisfiunk, Martin, és alapvetően csendes, rendezett életünk volt.
Ebbe az egyensúlyba egyetlen ember vitt újra meg újra feszültséget: Mónika.
Ő nem az a típus volt, aki ok nélkül kiabál vagy ajtókat csapkod. Nem csinált minden hétköznapi ügyből látványos botrányt. Ennél sokkal alattomosabban működött: bármilyen döntésről volt szó, végül valahogy mindig az történt, amit ő akart.
Ha Martinnak új kabátot vettem, megjegyezte, hogy az biztosan nem elég meleg. Ha egy vasárnap nem mentünk hozzá ebédre, Márkot hívta fel, és hosszan panaszkodott, hogy egész nap magányosan ült otthon. Ha pedig valamiben saját álláspontom volt, csak elmosolyodott, és azt mondta:
– Majd te is megérted, kislányom, ha egyszer annyi idős leszel, mint én.
A „kislányom” volt az a szó, amit legszívesebben örökre kitöröltem volna a szókincséből.
Az ünnepség előtti csütörtökön Katalin néni felhívott telefonon.
– Júlikám, szombaton elhoznál nekem egy borítékot? A komód második fiókjában találod, a régi fotók alatt. Az van ráírva, hogy Mónikának.
– Természetesen. Valami meglepetés készül?
– Inkább úgy mondanám, egy régen húzódó dolog végére szeretnék pontot tenni.
A hangja szokatlanul komolyan csengett.
– Történt valami, Katalin néni?
– Nem, nincs semmi baj. Csak vannak ügyek, amelyeket nem lehet a végtelenségig halogatni.
Amikor pénteken átmentem hozzá, a boríték már kikészítve feküdt a konyhaasztalon.
Vastag, megsárgult papírból készült, a sarkánál kicsit beszakadva. Katalin néni arra kért, tegyem be a táskámba, de ne adjam oda senkinek, amíg ő külön nem szól.
– Mónika tud erről? – kérdeztem óvatosan.
Katalin néni hosszú ideig nézett rám, mielőtt válaszolt volna.
– Azt tudja, hogy egyszer előkerül majd.
Többet nem árult el.
Szombaton Mónika már abban a pillanatban talált kifogásolnivalót, amikor megérkeztünk.
Először a díszítésbe kötött bele.
– Júlia, a sárga krizantém temetőbe való.
– Ezek fehérek és bordók, Móni néni.
– Krizantém akkor is.
Ezután a torta mérete következett.
– Huszonnyolc emberre ez biztosan kevés lesz.
– Harminckét szeleteset rendeltem.
– Hát persze. Te nyilván jobban tudod.
Márk apja, András, a megszokott módon egy újság mögé rejtőzve várta, hogy elvonuljon a vihar. Harminckilenc éve élt Mónika férjeként. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy megtanulja, mikor okosabb csendben maradni.
Ebéd előtt az anyósom intett, hogy menjek utána a folyosóra.
– Úgy hallottam, Katalin adott neked valamit.
Meglepetten néztem rá.
– Igen. Egy borítékot.
– Add ide.
– Azt kérte, hogy csak neki adjam oda, amikor szól.
Mónika egy lépéssel közelebb jött hozzám.
– Júlia, ne tettesd magad ostobának. Az a boríték családi ügy.
– Pont ezért gondolom, hogy neki kell eldöntenie, mikor és kinek adja át.
Az anyósom tekintete összeszűkült.
– Fogalmad sincs, mibe keveredsz bele.
– Nem is akarok belekeveredni. Én csak teljesítem, amire megkért.
Ebben a pillanatban Katalin néni jelent meg a folyosó végén, egyik kezével a járóbotjára támaszkodva.
– Minden rendben van itt?
Mónika arca azonnal mosolyba rendeződött.
– Persze, csak a tortáról váltottunk pár szót.
Katalin néni előbb rám nézett, majd Mónikára.
– Mónika, ma szeretnék veled beszélni.
– Ma ünneplünk, Katalin.
– Ünnepelni fogunk. De később beszélünk.
Mónika nem felelt, csak visszasietett a terembe.
Akkor még nem értettem, miért remegett meg a keze, amikor később a poharát felemelte.
Az ebéd első órája békésen telt. A gyerekek az ablak melletti asztalnál rajzolgattak, a férfiak a Fradi legutóbbi meccséről vitáztak, Katalin néni pedig mindenkitől kapott legalább egy szál virágot.
A második fogás után András felállt, és rövid köszöntőt mondott.
– Katalin, hálásak vagyunk neked azért, hogy mindig összetartottad ezt a családot.
Mónika hangosan tapsolni kezdett.
Néhány pillanattal később Katalin néni is felemelkedett a székéről.
– Én is szeretnék mondani pár mondatot. Leginkább arról, mit is jelent igazán a család.
Csendesen beszélt, mégis azonnal elhallgatott mindenki.
– Az elmúlt hónapokban sokszor gondoltam vissza a múltra. Arra is, hogy olykor éppen azok sebeznek meg bennünket a legmélyebben, akikről azt hisszük, nyugodtan rájuk bízhatjuk magunkat.
Mónika lassan letette a villáját.
– Katalin, nem hiszem, hogy ilyen szomorú dolgokkal kellene most…
– Szeretném befejezni.
Ekkor az ünnepelt felém fordult.
– Júlikám, elővennéd azt a borítékot?
Az anyósom olyan hirtelen ugrott fel, hogy az asztal beleremegett.
– Azt egészen biztosan nem!
Minden tekintet rá szegeződött.
– Mónika? – kérdezte halkan Katalin néni.
– Ez nem ide tartozik.