– De igen, nagyon is ide tartozik – felelte Katalin néni csendesen. – Nem engedem, hogy egy régi hazugság tovább mérgezze ezt a családot, csak azért, mert valaki fél kimondani az igazságot.
Kivettem a táskámból a borítékot, de egy pillanatig még a kezemben tartottam.
– Katalin néni… biztos benne, hogy most akarja ezt?
Az idős asszony rám emelte a tekintetét.
– Igen, Júliám. Most.
Mónika abban a másodpercben odakapott a csuklómhoz.
– Rakd vissza!
– Kérem, engedjen el – mondtam halkan.
– Azt mondtam, tedd el!
Az ujjai erősen szorítottak, már fájt is. Lassan, vigyázva húztam ki a kezemet a markából.
– Mónika néni, ezt nem maga határozza meg. Katalin néni a saját születésnapján arról beszél, amiről szeretne.
A következő pillanatban elcsattant a pofon.
Néhány másodpercig senki sem mozdult. A teremre olyan némaság ereszkedett, hogy csak a légkondicionáló halk, egyenletes zúgása hallatszott.
Márk azonnal felugrott a székéről, de én egyetlen mondattal megállítottam. Olyan mondattal, amelytől Mónika arca szinte krétafehérré vált.
– Márk, ülj vissza. Előbb kérdezd meg az édesanyádtól, miért retteg attól, hogy Katalin néni felolvassa azt a levelet.
A férjem döbbenten fordult felém.
– Miféle levelet?
– Nem tudom pontosan – válaszoltam. – De úgy látom, az édesanyád nagyon is tudja.
Mónika a táskájához nyúlt, mintha keresne benne valamit, aztán hirtelen meggondolta magát, és visszahúzta a kezét.
– Ez már kész röhej – mondta élesen. – Júlia direkt provokál. Mindig is ezt csinálta.
Márk lassan az anyja felé fordult.
– Anya. Az előbb megütötted a feleségemet.
– Ha nem beszélt volna velem ilyen hangon, nem történik meg.
– Megütötted – ismételte Márk.
A hangjában olyan dermesztő hidegség volt, hogy Mónika ösztönösen hátrált egy lépést.
– Ugyan már, ne add elő úgy, mintha félholtra vertem volna! Régen egy ilyen szemtelenségért még…
– Elég! – csattant fel Katalin néni.
Soha életemben nem hallottam még tőle ilyen kemény, parancsoló hangot.
András azonnal felállt, hogy odamenjen hozzá, de az ünnepelt csak felemelte a kezét, jelezve, hogy nem kér segítséget.
– Mónika, ezek után végképp fel fogom olvasni.
Az anyósom lehunyta a szemét, mintha egy ütést várna.
Én óvatosan Katalin néni elé tettem a borítékot. Az arcom még mindig égett a pofontól, Martin pedig a terem túlsó végéből ijedten figyelt minket. Márk odalépett hozzá, majd megkérte az unokatestvérét, Nórát, hogy vigye ki a gyerekeket a teraszra, amíg a felnőttek beszélnek.
Mire visszaért, Mónika még mindig állt, feszes háttal, ökölbe szorított kézzel.
– Ezt úgysem fogja senki bevenni – jelentette ki rekedten.
Katalin néni lassú mozdulattal felnyitotta a régi borítékot.
Két összehajtogatott papírlap és egy megsárgult, fekete-fehér fénykép csúszott ki belőle az abroszra.
– Nem az a dolgotok, hogy azonnal elhiggyétek – mondta. – Csak annyi, hogy végighallgassatok.
A képen három fiatal nő állt egy téglakerítés előtt. Az egyik egyértelműen Katalin néni volt, csak sokkal fiatalabban. Mellette ott állt Mónika, alig húszévesen, szinte felismerhetetlenül sima arccal. A harmadik lányt viszont nem ismertem.
– Ez a felvétel 1974 nyarán készült – kezdte Katalin néni. – A harmadik lány a barátnőnk volt. Fekete Emesének hívták.
András halkan megszólalt.
– Emlékszem rá.
Mónika élesen rávillantotta a tekintetét.
– András, kérlek!
Katalin néni mintha meg sem hallotta volna.
– Emese akkor a helyi művelődési házban dolgozott. Ügyes, tehetséges lány volt. Rajzolt, díszleteket készített, és az volt az álma, hogy felvételizik egy budapesti iparművészeti képzésre.
Nem értettem, ennek mi köze lehet hozzánk. A családunkhoz. A mostani ünnepi ebédhez.
Katalin néni felemelte az első levelet.
– Emesének akkoriban komoly kapcsolata volt egy fiatal férfival. A férfit Bognár Andrásnak hívták.
Az apósom arca egy pillanat alatt megkeményedett.
Az asztal végén valaki alig hallhatóan levegő után kapott.
Mónika lassan visszaereszkedett a székére.
– Ez egy ötven évvel ezelőtti ügy – mondta fojtott hangon.
– Igen – bólintott Katalin néni. – És ötven éve hallgatunk róla.
András a fényképet nézte, mintha a papíron keresztül vissza tudna jutni abba a nyárba.
– Emese elment külföldre – szólalt meg végül. – Nekem azt mondták, ösztöndíjat kapott.
Katalin néni felé fordult.
– Nem ment külföldre.
Mónika nevetni próbált, de a hangja éles és hamis volt.
– És szerinted ezt most, egy születésnapi ebéden kell előrángatni?
– Igen. Mert Emese februárban meghalt. És a halála előtt megkeresett.
András lassan leült, mintha hirtelen minden erő kiszállt volna a lábából. Abban a pillanatban éveket öregedett.
Katalin néni elmondta, hogy Emese hosszú ideig Szolnokon élt. Soha nem ment férjhez. Egy szakközépiskolában rajzot tanított, később, nyugdíjasként pedig kerámiákat készített.
– Tavaly ősszel telefonált – folytatta Katalin néni. – Először fel sem ismertem a hangját. Aztán találkoztunk.
A másik levelet az asztalra helyezte.
– Ezt Emese írta nekem néhány héttel azelőtt, hogy meghalt.
Mónika hangja alig volt több suttogásnál.
– Katalin… könyörgöm.
De Katalin néni már olvasni kezdett.
A levélben Emese leírta, hogy 1974 októberében kapott egy üzenetet. A sorok állítólag Andrástól származtak. A levélben az állt, hogy a fiatal férfi nem akarja tovább folytatni vele a kapcsolatot, mert beleszeretett Mónikába, és azt kéri Emesétől, hogy többé ne keresse.
Emese akkor mindössze huszonkét éves volt.
A levél után felmondott a munkahelyén, összepakolta a holmiját, és Szolnokra költözött az egyik rokonához.
András dermedten ült.
– Én ilyet soha nem írtam neki – mondta végül.
– Tudom – felelte Katalin néni.
– Akkor ki tette?
Katalin néni nem Mónikára nézett. Az apósom tekintetét kereste.
– A levelet Mónika írta. A te nevedben.
A teremben teljes csend lett.
Egy pincér éppen akkor lépett be, hogy elvigye a tányérokat, de amikor megérezte a levegőben a feszültséget, egy szó nélkül visszafordult.
András előbb a feleségére nézett, aztán Katalin nénire.
– Honnan tudod ezt?
– Onnan, hogy Mónika akkor megmutatta nekem a fogalmazványt.
Mónika felpattant.
– Ez hazugság! Nem így volt!
Katalin néni fáradtan megrázta a fejét.
– Azt mondtad, csak rá akarsz ijeszteni Emesére. Én pedig huszonhárom évesen elég gyáva és ostoba voltam ahhoz, hogy ne állítsalak meg.
– Nem volt az olyan nagy szerelem! – vágta rá Mónika. – Emesének amúgy is voltak tervei, el akart menni, máshol akart élni!
– És ettől jogod volt helyettük dönteni?
Ezt már András kérdezte.
Mónika a férjére nézett.
Harminckilenc év házasságuk alatt még sosem láttam ilyennek az apósomat. Nem ordított, nem csapott az asztalra, nem veszítette el az önuralmát. Inkább úgy bámulta a feleségét, mintha egy idegen nő ülne vele szemben.
– Amikor Emese eltűnt – mondta lassan –, te azt állítottad, hogy egy idősebb férfival Budapestre ment.
– Mert ezt hallottam!
– Kitől?
Mónika nem válaszolt.
– Kitől hallottad, Mónika?
– Már fogalmam sincs.
András szája keserű mosolyra húzódott.
– Arra pontosan emlékszel, milyen ruhát viselt Júlia a tavaly karácsonyi ebéden, de erre nem?
Márk az asztal alatt megkereste a kezemet, és megszorította.
Az arcom még mindig lüktetett, de abban a pillanatban már szinte észre sem vettem a fájdalmat.
Azt hittem, ennél több titok már nem maradhatott.
Tévedtem.
Katalin néni visszacsúsztatta Emese levelét a borítékba, majd mély levegőt vett.
– András, van még valami, amit tudnod kell.
Az apósom lassan bólintott.
– Mondd.
Katalin néni lehajtotta a fejét egy pillanatra, aztán nagyon halkan folytatta:
– Emese nem azért keresett meg, hogy bosszút álljon.