– Azt akarta, hogy végre kiderüljön az igazság – folytatta Katalin néni. – Azt mondta, Mónikának már nagyon régen megbocsátott. Egyetlen kérdés maradt benne, amit még a halála előtt szeretett volna helyretenni.
Ekkor előhúzott a táskájából egy másik, összehajtott, kisebb papírt is.
– Emesének született egy lánya.
Mónika ujjai görcsösen rászorultak az asztallap peremére.
Márk felém kapta a tekintetét.
András arcáról eltűnt minden szín. Előbb úgy nézett Katalin nénire, mintha nem értette volna a szavakat, aztán valami egészen mély, régi félelem suhant át a vonásain.
– Mennyi idős? – kérdezte rekedten.
– Ötvenegy éves.
– Ki az apja?
Katalin néni lehunyta a szemét egy rövid pillanatra, mintha erőt gyűjtene.
– Emese úgy tudta, hogy te.
A helyiségben olyan dermedt csönd lett, hogy még az utcáról beszűrődő autózúgás is tisztán hallatszott.
Mónika ekkor hirtelen felnevetett. Nem igazi nevetés volt, inkább szaggatott, ideges hang, amelytől végigfutott a hideg a hátamon.
– Hát persze! Pont erről beszéltem! Egy halott nő emlékeire akarjátok alapozni, hogy szétverjétek a családunkat!
Katalin néni nem emelte fel a hangját.
– Éppen azért mondom óvatosan, mert nem akarok bizonyíték nélkül kijelenteni semmit. Emese lánya, Dóra, tud erről a lehetőségről, de nem követel semmit. Csupán annyit szeretne, hogy András egyszer leüljön vele beszélni.
– És te ezt beveszed? – fordult Mónika a férje felé. – Egy vadidegen nő egyszer csak előkerül, aztán majd tartja a markát?
– Nem kért pénzt – szólt közbe Katalin néni.
– Majd fog!
András lassan felemelte a kezét.
– Mónika, most maradj csendben.
A felesége úgy bámult rá, mintha arcul csapták volna.
– Tessék?
– Azt mondtam, most én akarok kérdezni.
Mónika ajkai résnyire szétnyíltak, de nem jött ki rajtuk hang.
András tekintete keményen rászegeződött.
– Tudtad, hogy Emese gyermeket várhat?
Az anyósom nem válaszolt azonnal.
– Mónika?
– Nem voltam benne biztos.
Katalin néni szomorúan lehajtotta a fejét.
András mindkét kezébe temette az arcát.
– Mit jelent az, hogy nem voltál benne biztos?
– Mielőtt elköltözött, egyszer beszéltem vele – mondta Mónika feszülten. – Azt mondta, késik neki. Ennyi történt. Ilyen bárkivel megeshet.
– És ezt ötvenegy éven át nem tartottad fontosnak elmondani nekem?
– Addigra már vége volt köztetek!
– Azért, mert te gondoskodtál róla, hogy vége legyen!
Most először hallottam Andrást igazán kiabálni.
Mónika mozdulatlanná dermedt.
Márk felállt a székről, de ezúttal nem az anyjához ment. Az apja mögé lépett, és a vállára tette a kezét.
– Apa, gyere ki velem egy percre.
András megrázta a fejét.
– Nem. Most itt akarok maradni.
Aztán felém fordult, és a hangja hirtelen egészen más lett. Fáradt, bűntudatos, halk.
– Júlia, kérlek, mondd meg, hogy érzed magad.
Az egész délután folyamán először kérdezte meg valaki közvetlenül, mi van velem.
A szemem azonnal megtelt könnyel.
– Az arcom fáj – mondtam. – De megleszek.
András lassan bólintott, majd a feleségére nézett.
– Kérj tőle bocsánatot.
Mónika összeszorította a száját.
– Komolyan most ez a legfontosabb?
– Igen. Mert a mai botrány ott kezdődött, hogy kezet emeltél rá.
Az anyósom rám pillantott.
– Sajnálom, hogy idáig fajult.
Nem szóltam semmit.
– Hallottad? – csattant fel. – Bocsánatot kértem.
– Nem – feleltem halkan. – Azt mondtad, sajnálod, hogy idáig fajult. Ez nem bocsánatkérés.
Mónika ideges mozdulattal felkapta a táskáját.
– Nekem ebből elegem van.
Az ajtó felé indult.
Katalin néni hangja állította meg.
– Mónika, még nem végeztünk.
Az anyósom megtorpant, de nem fordult vissza azonnal.
– Mit akarsz még?
– Azt, hogy legalább egyszer az életedben ne fuss el a saját döntéseid következményei elől.
Mónika lassan megfordult. Az arca kemény volt, de a szeme idegesen csillogott.
– Neked könnyű ítélkezni. Neked nem volt férjed. Nem volt gyereked. Fogalmad sincs, mi mindent kell megtennie egy nőnek, ha egyben akarja tartani a családját.
Katalin néni szemében könny gyűlt.
– Ebben igazad van. Nekem nem született gyermekem. De Emesének igen. És Dóra ötvenegy éven át úgy élt, hogy nem ismerhette az apját.
Mónika egy pillanatra úgy tűnt, visszavág valamivel.
Aztán inkább kiment.
Nem vágta be maga mögött az ajtót.
Aznap talán ez volt az egyetlen mozdulata, amelyben volt némi önuralom.
Az összejövetel röviddel ezután véget ért. A vendégek zavartan keresték a kabátjukat, senki sem tudta, illik-e elköszönni, vagy jobb szó nélkül eltűnni. A tortából több szelet érintetlenül maradt az asztalon. Katalin néni mégis ragaszkodott hozzá, hogy legalább a gyerekek kapjanak belőle.
Martin odasietett hozzám, és a szoknyámba kapaszkodott.
– Anya, a mama miért ütött meg téged?
Leguggoltam elé, hogy egy magasságban legyünk.
– Mert nagyon dühös lett, és csúnyán viselkedett.
– De a felnőtteknek sem szabad ütniük.
– Nem, kicsim. Nekik sem.
Martin átkarolta a nyakamat.
– Akkor most haragszol rá?
Nem akartam olyasmit mondani neki, ami nem igaz.
– Igen. Most haragszom.
Hazafelé Márk szinte végig némán vezetett.
Martin hátul hamar elaludt, a fejét oldalra billentette a gyerekülésben. Csak akkor szólalt meg a férjem, amikor már jó ideje az éjszakai utcákon haladtunk.
– Sajnálom, hogy nem állítottam meg előbb.
– Nem te ütöttél meg – mondtam halkan.
– De láttam, hogy anya már a folyosón is támadóan viselkedik. És hagytam.
Sokáig az ablakon túl elsuhanó fényeket néztem. A lámpák csíkokká nyúltak az üvegen.
– Márk, nem akarom, hogy választanod kelljen köztem és az anyád között – mondtam végül. – De azt igenis akarom, hogy Martin ne abban nőjön fel, hogy a családi szeretet része a megalázás.
– Nem fog abban felnőni – felelte.
Másnap Mónika háromszor hívta Márkot.
A férjem csak délután vette fel a telefont. Éppen a konyhában voltunk, vacsorát készítettünk, ezért kihangosította.
– Márkocskám, apád teljesen kifordult önmagából – kezdte az anyósom minden köszönés nélkül. – Katalinhoz ment, és azt hajtogatja, hogy meg akarja keresni azt a nőt.
– Dórát?
– Ne mondd ki úgy a nevét, mintha máris közénk tartozna!
– Lehet, hogy közénk tartozik.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend lett.
– Te is ellenem fordulsz?
– Nem ellened vagyok, anya. Csak azt szeretném, ha végre mindenki maga dönthetne a saját életéről.
– Júlia beszél belőled.
Márk rám pillantott. Aztán nyugodt, határozott hangon válaszolt:
– Nem. Most először én beszélek.
Mónika bontotta a hívást.
A következő hetekben András valóban találkozott Dórával.
Mi nem mentünk vele. Azt mondta, az első beszélgetést kettesben szeretnék lefolytatni.
Dóra Szolnokon élt, könyvelőként dolgozott, és két felnőtt fia volt. Az édesanyját hosszú betegség után veszítette el. Nem akart örökséget, nem kért támogatást, és nem akarta számon kérni senkin a múltat.
Csak azt szerette volna megtudni, milyen ember az apja.
András pedig arra kereste a választ, valóban van-e egy lánya, akinek a létezéséről fél évszázadon keresztül semmit sem tudott.
Végül mindketten beleegyeztek az apasági vizsgálatba.
Az eredmény kimondta, amit addig csak a múlt árnyai sejtettek: András Dóra vér szerinti apja.
Amikor megérkezett a lelet, Márk az egész estét nálunk töltötte az apjával.
Én a másik szobában társasoztam Martinnal. Nem akartam beleszólni abba a beszélgetésbe, amelyre mindkettejüknek szükségük volt.
Később András kijött hozzánk.
Leült a kisfiunk mellé a szőnyegre, és megkérdezte:
– Martin, mit szólnál hozzá, ha egyszer bemutatnék neked egy új rokont?
Martin felnézett a játékból.
– Fiú vagy lány?
– Nő. A nagynénéd.
– Akkor ő is tud majd legózni?