„Honnan került magához ez a fénykép?” – A főorvos úgy megtorpant, mintha egyetlen pillanat alatt megkövült volna, amikor felismerte a képen látható arcot.
Gábor doktor hosszú pályája során már szinte mindent megszokott. Nem lepődött meg az éjszakai hívásokon, sem azon, ha váratlanul kellett rohannia egy nehéz beavatkozásra, vagy ha valamelyik beteg állapota egyik percről a másikra válságosra fordult. Ezen az estén is nyugtalanító üzenetet kapott: az intenzíven fekvő páciens állapota hirtelen és súlyosan romlott.
A folyosón sietve haladt végig, amikor a rezidensek szobája előtt lassított. Az ajtó nem volt teljesen becsukva, a résen át sápadt, fáradt fény csorgott ki a folyosóra. Gábor doktor benyitott, és egy szokatlan jelenet fogadta. Az íróasztalnál, ahol tankönyvek, jegyzetfüzetek és kinyitott kötetek hevertek egymásra csúszva, egy fiatal lány aludt, arcával majdnem a lapokra borulva. Törékenynek látszott, túlságosan fiatalnak is. Lilla volt az – úgy rémlett neki, nemrég vették fel takarítónőnek.
A férfi összevonta a szemöldökét, majd szárazon megköszörülte a torkát.
– Lilla?
A hangjára a lány úgy pattant fel, mintha rajtakapták volna valami főbenjáró bűnön. Zavartan nézett körbe, aztán rémülten meredt a főorvosra.
– Jaj, Gábor doktor! Én… máris összeszedem! Kérem, ne haragudjon!
– Ez itt most tanulószoba lett? – kérdezte a férfi hűvösen, mellkasa előtt összefont karral. – És mióta szokás munkaidőben aludni?
Lilla dermedten állt az asztal mellett, két könyvet szorongatott magához, mintha attól tartana, valaki azonnal kitépi őket a kezéből.
– Nem szolgálat közben aludtam el, becsszóra – mondta halkan. – A műszakom már lejárt. Csak… most nincs hová mennem.
Gábor doktor tekintete élesebbé vált.
– Ezt hogy érted?
A lány nagy levegőt vett, aztán kapkodva beszélni kezdett, mintha attól félne, ha megáll, nem lesz bátorsága folytatni.
– A szoba, amit béreltem, a tulajdonos szerint eladásra kerül. Egyszerűen közölte, hogy menjek el. Nem szólt előre, nem adott időt. Amit tudtam, gyorsan összepakoltam, de ennyi. Másik helyet még nem találtam. Közben tanulnom is kell, mert az egészségügyi iskolában szeretnék kitűnő bizonyítványt szerezni, és hamarosan jönnek a vizsgák. Azt gondoltam, itt csend lesz, és fel tudok készülni.
Olyan gyorsan hadarta mindezt, hogy a mondatok egymásba csúsztak. A végén újra lehajtotta a fejét.
– Kérem, ne haragudjon rám. Tudom, hogy ez nem helyes. Többet nem maradok itt, megígérem. Csak ne legyen mérges.
A főorvos nem válaszolt azonnal. Némán figyelte a lány bűntudatos arcát, a sötét karikákat a szeme alatt, a fáradtságot, amelyet már nem lehetett eltitkolni. Máskor könyörtelen volt az ilyesmiben. Ha valakit munka közben alváson kapott, annak olyan fejmosást tartott, hogy sokáig emlegette. Még a rutinos orvosok is igyekeztek nem okot adni neki a rendreutasításra.
Most mégsem egy hanyag alkalmazottat látott maga előtt. Inkább egy makacs, elszánt diáklányt, aki akkor sem engedi el a tanulást, amikor az élet minden biztos pontot kiránt alóla.
– És most hol akarsz megszállni? – kérdezte végül csendesebben.
Lilla zavartan megvonta a vállát.
– Majd csak találok valamit. Egy olcsó szobát… vagy talán kollégiumi helyet. Ne aggódjon, a kórházban biztosan nem alszom többé.
Gábor doktor még néhány pillanatig hallgatott. Ujjai végigsimítottak az állán, mintha magában mérlegelne valamit, aztán váratlanul így szólt:
– Egy időre költözz hozzám.
Lilla teljesen elképedt. Az első munkanapja óta tartott ettől az embertől. A folyosókon mindenki úgy beszélt róla, mint kemény, rideg, vasfegyelmet követelő vezetőről. Erre most éppen ő ajánlott neki menedéket.
– Nem, nem, azt nem lehet… Hogyan is fogadhatnám el? Csak a terhére lennék. Én… – hebegte, és zavarában a kezével is tétova mozdulatokat tett.
– Nem leszel a terhemre – szakította félbe Gábor doktor határozottan. – Egyedül lakom. A ház tágas, több szoba üresen áll. Ráadásul használhatod a könyveimet is. Olyan kötetek vannak nálam, amilyeneket az iskolai könyvtárban aligha találsz.
Lilla még próbált ellenkezni, de a férfi hangjából egyértelmű volt, hogy a döntést már meghozta. Végül csak lassan bólintott, és alig hallhatóan megszólalt:
– Ha ön tényleg így gondolja… nagyon köszönöm.
Gábor doktor tartotta a szavát. Magához vitte Lillát, és egy világos, kényelmes szobát jelölt ki neki. Amikor a lány először átlépte a küszöböt, szinte megilletődve állt meg. A helyiség tágas volt, nagy ablakkal, amelyen át reggelente aranyló fény ömlött be. Rendben tartott bútorok álltak benne, a fal mellett könyvespolc, mellette kényelmes karosszék. Annak, aki addig szűkös albérletekhez és ideiglenes megoldásokhoz szokott, ez a szoba majdnem mesebelinek tűnt.
Később Gábor doktor továbbvezette a házban, mintha valami különösen fontos dolgot készülne megmutatni neki.