– Mostantól én kezelem a fizetésedet.
Erzsébet ezt olyan magától értetődő hangon jelentette ki azon a vasárnap délutánon, az ebédlőasztalunk mellett, mintha csupán megjegyezte volna, hogy kiürült a tejesdoboz.
A villa megdermedt az ujjaim között.
A férjem, András, mellettem ült, és pár másodpercig még levegőt sem nagyon vett. Az anyja velünk szemben helyezkedett el, és a saját sütésű diós bejgli maradékát vagdosta vékony szeletekre, holott október vége járt, és senki sem kérte meg rá, hogy bármit is hozzon vagy süssön.
– Tessék? – szólaltam meg végül.
Erzsébet letette a kést az asztalra.
Hatvanegy éves volt, mindig gondosan beszárított gesztenyebarna frizurával, makulátlanra vasalt blúzban jelent meg, akkor is, ha csak tíz percre ugrott át hozzánk. Mi Pécs egyik újabb lakóparkjában laktunk, egy háromszobás lakásban, ő pedig autóval nagyjából tíz percre tőlünk, a Mecsekoldalban.
– Jól hallottad. Elegem van ebből – folytatta kimérten. – Mindketten rendesen kerestek, mégis folyton azt hallgatom, hogy erre most nem adtok ki pénzt, arra gyűjtötök, amazt majd csak a következő hónapban veszitek meg. Valakinek végre rendet kell tennie.
Elsőre azt hittem, rossz vicc.
Aztán ránéztem András arcára.
Nem nevetett.
– Erzsébet – mondtam lassan, ügyelve minden szóra –, az én béremhez önnek semmi köze.
– Tudtam, hogy pontosan ezt fogod mondani.
– Azért, mert ez a helyzet.
– Nem, drágám. A helyzet az, hogy a fiam tizenegy éve húzza az igát ugyanannál a vállalatnál, túlórázik, úton van, mindent elintéz, te pedig…
– Anya – vágott közbe András halkan.
– Most végigmondom.
Nem emelte fel a hangját. Éppen ettől vált az egész még nyomasztóbbá.
– Te pedig hónapról hónapra szépen megkapod a fizetésedet, de amikor arról lenne szó, hogy a családnak segíteni kellene, valahogy mindig előkerül egy kifogás.
Ekkor már pontosan értettem, miről beszél.
Három nappal korábban Erzsébet felhívta Andrást, és megkérdezte, nem tudnánk-e kétmillió forintot kölcsönadni a húgának, Kingának.
Kinga negyvenéves volt, elvált, Pécs belvárosában bérelt egy kozmetikai szalont, és az utóbbi hat évben legalább három alkalommal jutott odáig, hogy „csak átmenetileg” sürgősen pénzre volt szüksége.
Egyszer négyszázezer forintra.
Máskor nyolcszázezerre.
Egy harmadik alkalommal pedig már ott tartottak, hogy András nevére vennének fel személyi kölcsönt.
Aznap este én mindössze ennyit mondtam a férjemnek:
– Ha a saját félretett pénzedből támogatni szeretnéd, beszéljük át. De a közös vésztartalékunkhoz nem nyúlunk.
András akkor azt válaszolta:
– Ugyanígy gondolom.
Legalábbis én akkor még ebben hittem.
Erzsébet most kissé előredőlt az asztal fölött.
– A család nem valami könyvelési sor, Júlia.
– Ebben egyetértünk.
– Akkor miért kellett nemet mondani?
– Mert kétmillió forintról beszélünk.
– Ami nektek megvan.
– Attól még nem válik kötelességünkké odaadni.
Erzsébet előbb rám szegezte a tekintetét, aztán Andrásra fordította a fejét.
– Látod? Pontosan erről beszéltem.
A férjem fáradtan kifújta a levegőt.
– Anya, hagyd abba.
– Nem hagyom. Az volna az ésszerű, ha a pénzügyeket olyan ember irányítaná, aki képes felismerni, mi az igazán fontos.
Felnevettem, de nem azért, mert mulatságosnak találtam.
– És ez az ember maga lenne?
– Igen.
Erre már András is felemelte a tekintetét.
Erzsébet azonban zavartalanul folytatta:
– Minden hónapban átutalnátok nekem egy előre meghatározott összeget. Én félretenném, beosztanám, és ha a családban valaki bajba kerül, nem kellene minden egyes alkalommal jelenetet rendezni.
– A fizetésemet nem fogom önnek átutalni.
– Pedig mindenkinek jobb lenne.
– Magának biztosan.
– Júlia!
Ekkor András a széke mellett álló fekete laptoptáska felé nyúlt.
Fogalmam sem volt, miért hozta be magával az ebédlőbe. Korábban csak annyit mondott, hogy hétfő reggelre át kell néznie néhány munkahelyi iratot.
Kinyitotta a táskát, elővett belőle egy összehajtott papírlapot, majd egyetlen szó nélkül az anyja elé csúsztatta.
Erzsébet először csak futólag pillantott rá.
Aztán minden szín kifutott az arcából.
Engem pedig ettől fogott el igazán a félelem.
– Mi az? – kérdeztem.
András nem nézett rám.
– Bankszámlakivonat.
– Azt én is látom, hogy számlakivonat – felelte Erzsébet élesen.