— Nóra, mikor teszed fel végre a hirdetést az eladásról? — Erzsébet asszony a tenyerével rácsapott a konyhaasztalra. — Fogy az idő! Az étterem a hét végéig kéri a foglalót. A fiataloknak el kell indulniuk valahonnan, te meg csak húzod-halasztod!
Nóra kivette a munkatáskájából a jegyzetfüzetét és a fém mérőszalagot.
A sótartó mellett négyrét hajtott tervrajz hevert. A hátoldalára Lilla nagy, lendületes betűkkel listát firkantott: fehér szedán bérlése, szabadtéri virágkapu élő virágokkal, vacsora nyolcvan vendégre, fotós asszisztenssel, valamint az első részlet egy új építésű garzonra.
— Nem lesz semmiféle hirdetés — közölte Nóra. — Ezt már vasárnap is világosan megmondtam.
— Hogyhogy nem lesz? — hajolt előre az anyósa. A meleg mellény megfeszült a vállán. — Elment az eszed? Gábor édestestvére egy hónap múlva férjhez megy! A vőlegény rendes családból való, a rokonságuk tele van fontos beosztású emberekkel!

— Akkor fizessék ki azok a fontos beosztású rokonok a lakodalmat — felelte Nóra higgadtan.
— Ne próbálj mellébeszélni! — Erzsébet hangja egyre élesebb lett. — Nektek Gáborral ott van a kétszobás lakásotok! Ez meg minek áll itt? Csak porosodik, semmi haszna. A fiatalok meg vándoroljanak egyik albérletből a másikba?
— Nem porosodik. Ideiglenesen engedtelek be benneteket lakni.
— Ideiglenesen? Két éve töröm itt magam, minden rést kisúroltam!
Az ajtónyílásban megjelent Lilla. A haját kék gumival fogta össze, az alsó ajkát sértetten lebiggyesztette.
— Nóra, legalább egy kis lelkiismereted legyen! Ilyen nap csak egyszer van az ember életében! Márkkal már előleget adtunk a ceremóniamesternek. Mégis honnan szerezzünk pénzt?
— Vállaljatok pluszmunkát — javasolta Nóra. — Vagy házasodjatok össze csendben, nyolcvanfős felhajtás nélkül.
— Hallod ezt, anya?! — visította Lilla. — Felhajtás nélkül! Titokban írjuk alá, mint valami koldusok! Mit szólnak majd az emberek? Hogy a vőlegény családja tehetős, engem meg bolondnak néztek?
— Elég a cirkuszból — állt fel Erzsébet asszony a hokedliről. — Gábor este majd eldönti, mi legyen. Egy család vagyunk. Ha bekerültél közénk, tanulj meg osztozni is!
Nóra visszacsúsztatta a jegyzetfüzetet a táskájába.
Az Építők utcai lakást a nagymamája hagyta rá, két évvel azelőtt, hogy hozzáment Gáborhoz. Régi, ötemeletes ház volt, vastag téglafalakkal, magas ablakpárkánnyal, odalent zöld udvarral és berkenyefákkal. Nóra a saját kezével glettelte a sarkokat, ő cseréltette ki a vezetékeket, és úgy vigyázott erre az otthonra, mint az egyetlen biztos menedékére.
Két évvel korábban Erzsébet eladta a falusi házrészét. A kapott pénz néhány hónap alatt nyomtalanul eltűnt: kifizették belőle Lilla három tartozását, aztán vettek neki egy használt ferdehátú autót is. Erzsébetnek ezután nem maradt hol laknia.
Gábor akkor szinte könyörgött Nórának az előszobában: „Nórikám, engedd be anyát egy kis időre. Csak amíg találunk neki egy szobát, amíg kicsit talpra áll. Mégsem idegen!”
Az a „kis idő” végül két évre nyúlt. Az anyósa áthordta az edényeit, mindenhová tarka törölközőket akasztott, átrendezte a bútorokat. A fűtésért és a vízért egy fillért sem adott: a számlákat hónapról hónapra Nóra rendezte a saját fizetéséből, amelyet költségvetési mérnökként keresett.
Este a vita már a közös, hitelből vett lakásukban folytatódott.
Gábor tréningnadrágban ült a kanapén, és a telefonján pörgette a híreket.
— Gábor, tedd le egy percre — lépett Nóra az ablakpárkány mellé. — Anyád megint azt követeli, hogy adjam el a nagymamámtól örökölt lakást.
A férje arca megrándult.
