Az előszobában, a kis padon ott állt anyám régi „Csajka” varrógépe, fa dobozába zárva. A fogantyúja az ajtó felé nézett, mintha bőrönd volna, amelyet már indulásra készítettek össze.
A kisszobából élesen felvisított a csavarbehajtó.
Csizmástul mentem be. Gábor éppen a falról szedte le azt a polcot, amelyen a cérnáimat tartottam.
A szabásminták, a cipzárakkal teli doboz és a gurigák összehányva hevertek az ablakpárkányon. A három ruha, amelyet hétfőn kellett átadnom a megrendelőknek, a szekrényajtón lógott, mind egyetlen vállfára zsúfolva.
– Te meg mit művelsz?
– Ja, megjöttél? – Gábor hátrafordult, de a gépet nem kapcsolta ki. – Helyet csinálok. Erika vasárnap érkezik.
– Hová érkezik?
– Hozzánk. Itt lesz egy darabig, amíg nem talál munkát. Az asztalodat kiviszem az erkélyre, a varrógépet meg beteszem a kamrába. Neki nem kell sok: ide kerül egy heverő, és kész.
Olyan hangon közölte, mintha csak azt mondaná, vett kenyeret. Mintha minden eldőlt volna, a számlát is rendezték, már csak haza kell hozni.
– És engem eszed ágában sem volt megkérdezni?
– Mit kell ezen kérdezgetni? – vont vállat Gábor, és kihajtott még egy csavart. – Az édestestvérem. Az ember nem hagyja a rokonát a pályaudvaron.
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
– Azt jelenti, hogy itt nem fog lakni.
Letette a csavarbehajtót a szabóasztalra, egyenesen a kék kreppanyag tetejére, aztán fáradt türelemmel rám nézett. Így szoktak arra a gyerekre pillantani, aki nem hajlandó sapkát húzni.
– Nóra, ne kezdd el. Ma veszi meg a jegyet. Vasárnap reggel hat negyvenkor ér be a vonata. Kimegyek elé.
– Menj ki. De lakni akkor sem fog itt.
Visszamentem az előszobába, megfogtam a „Csajka” fogantyúját, és becipeltem. A fa tok húzta a karomat, a sarka minden lépésnél a térdemnek ütődött. A gépet visszaraktam a helyére, az ablak mellé, a kreppet kihúztam a csavarozó alól, és kiráztam. A ruhákat külön vállfákra tettem. A leszedett polcot a falnak támasztottam; majd visszacsavarozom én, nem ördöngösség.
– Ez itt az én műhelyem – mondtam. – Hétfőn három munkát kell átadnom. Semmiféle heverő nem kerül ide.
– Tizenegy éve élek ebben a lakásban – vetette oda Gábor a hátam mögül. – Talán egyszer nekem is lehet beleszólásom, mi történik itt.
– Lehet. A saját lakásodban.
Felnevetett. Nem dühösen, inkább leereszkedően, mintha valami gyenge tréfát hallott volna.
– Persze, persze. Kiforrongod magad, aztán megnyugszol. Te mindig megnyugszol.
Kiment a konyhába, és bekapcsolta a vízforralót. Az asztalon megszólalt a telefonja; felém fordította a kijelzőt. „Gáborkám, megvan az alsó fekhely!!! Várd a tesódat” – utána három szívecske.
– Látod? – kérdezte. – Már van jegye. Te fogod felhívni, hogy adja vissza?
Nem válaszoltam. Gábor töltött magának teát, aztán visszament a kisszobába. Egy perc múlva megint felvisított a csavarbehajtó.
Éjjel sokáig forgolódott mellettem, majd anélkül, hogy felém fordult volna, beleszólt a sötétbe:
– Fogalmad sincs, hogyan nőttünk fel. Anyánk két helyen dolgozott, apánk ivott. Erika készített össze iskolába, ő igazította rám az egyenruhámat. Ötvenöt éves, Nóra. Se férje, se saját otthona, a főbérlő meg kiteszi a szobából. Hová menjen?
– És én hová tegyem a megrendeléseimet? – kérdeztem.
– Már megint a rongyaiddal jössz – morogta Gábor, és a fülére húzta a takarót.
Egy perc sem telt bele, már szuszogott. Felkeltem, elővettem a kamrából a kézi csavarhúzót, és átmentem a kisszobába. A polcot visszarögzítettem a régi lyukakba, a cérnákat pedig színek szerint sorba rendeztem. A csavarbehajtó még mindig az ablakpárkányon hevert; betettem a szerszámosládába, és rácsuktam a fedelet.
Szombat reggel lapos doboz állt az ajtó mellett. Összecsukható ágy volt benne.
– Ez meg mire kell? – kérdeztem.
– Amíg nincs heverő – felelte Gábor. – Csak nem alhat a földön.
Letett elém egy csésze kávét, leült velem szemben, és összekulcsolta a kezét az asztalon. Mindig így helyezkedett el, amikor „szépen akart beszélni”.
– Nóra, próbáljuk meg kiabálás nélkül. Tudom, ez a lakás a tiéd. Ezt naponta érezteted is velem.
– Mikor?
– Folyton. A nézéseddel. Azzal, ahogy visszacipeled a varrógépedet. Mondd csak, ki vagyok én itt nálad? Albérlő?
Eltoltam magam elől a csészét. Még két kanál cukrot is tett bele, pont úgy, ahogy inni szoktam. Felkészült.
– Egyetlen sporttáskával költöztél ide. Kék volt, leszakadt füllel. Egyszer is a szemedre vetettem?
– Most éppen megtetted.
Erre nem volt mit felelni, és ettől még rosszabb lett az egész.
– Akkor emlékezzünk másra is – mondtam. – A nővéred három éve kölcsönkért tőlünk hétszázhúszezer forintot. Fogorvosra. Azt ígérte, újévig visszaadja. Melyik újévig, Gábor?
– Már megint ez a pénz. – Hátradőlt a széken. – Akkor emberi hangon kértelek.