Az első telefonhívás után még azzal nyugtattam magam, hogy a munkahelyi számom valami véletlen folytán került hozzájuk. Amikor azonban egy idegen tartozás ügye már az irodai központi vonalat is elérte, elhatároztam, hogy utánanézek: ki adhatta ki a behajtóknak a címemet és az elérhetőségeimet.
Délelőtt fél tizenegy tájban szólalt meg az asztalomon álló telefon. Épp az augusztusi szállítóleveleket egyeztettem, amikor a kijelzőn megjelent Nóra melléke. Ő volt nálunk az irodai adminisztrátor. Többnyire beszállítókat vagy a raktári könyvelést kapcsolta hozzám, ezért úgy vettem fel a kagylót, hogy közben le sem vettem a szemem a táblázatról.
— Katalin, egy férfi szeretne személyesen önnel beszélni — mondta Nóra a megszokottnál halkabban. — Azt állítja, Márk ügyében telefonál. Először azt hittem, valamilyen munkaügyi rokoni dologról van szó, de bemondta az ön lakcímét is. Kapcsoljam?
Az ujjam megállt azon a soron, ahol az összeg szerepelt.
Márk a férjem öccse volt. Soha nem dolgozott a cégünknél, nem vásárolt tőlünk semmit, és elvileg fogalma sem lehetett arról, mi a munkahelyi telefonszámom.
— Kapcsold, Nóra. De kérlek, írd fel, milyen számról hív — kértem. — Ha sikerül rájönnöm, mi ez az egész, később elmagyarázom.
Egy pillanattal később idegen férfihang szólalt meg a vonalban. Udvarias volt, túlságosan is kimért.
— Jó napot kívánok, Katalin. Márkkal próbáljuk felvenni a kapcsolatot. Az ön telefonszáma kapcsolattartóként szerepel nálunk. Kérem, adja át neki, hogy sürgősen jelentkezzen.
— Ki adta meg pontosan a munkahelyi számomat? — kérdeztem.
A férfi kikerülte a választ. Elmondta a cég nevét, újra megismételte Márk nevét, majd közölte, hogy a tartozás részleteiről velem nem áll módjában beszélni.
— Akkor nekünk sincs miről tárgyalnunk — feleltem. — Semmi közöm az ő kötelezettségeihez. Ez céges vonal. Töröljék az adataik közül, és ide többé ne telefonáljanak.
Erre elmondott egy betanult mondatot arról, hogy a kérésemet továbbítja az illetékes munkatársnak. Már éppen le akartam tenni, amikor még hozzátette:
— Az Ifjúság utcai címen Márk sem tartózkodik?
Ez az én címem volt.
Nem az anyósom régi lakása. Nem András esküvőnk előtti otthona. Hanem az a cím, ahol a férjemmel az elmúlt hét évben éltünk.
Letettem a kagylót, és még néhány másodpercig csak néztem a hivatali telefont. Aztán elővettem a határidőnaplómat, felírtam a hívás idejét, a számot és a szervezet nevét.
Nóra nagyjából öt perc múlva benézett hozzám. Egy köteg futárborítékot tartott a kezében.
— Minden rendben? — kérdezte. — Csak azért, mert az a férfi úgy beszélt, mintha már régóta keresné magát.
— Engem senki sem keres — csuktam be a naplómat. — Ez a férjem öccsének az adóssága. Azt viszont egyelőre nem tudom, hogyan került hozzájuk az én számom.
Nóra bólintott, és nem faggatózott tovább. Mindig is becsültem benne ezt. Negyvenöt éves korára az ember többnyire megtanulja, hogy a mások magánügyei iránti kíváncsiság nem tartozik a munkaköri feladatok közé.
A nap hátralévő részében többször visszakanyarodtak a gondolataim ahhoz a beszélgetéshez. Márk nem először csúszott meg pénzzel. Hol egy hitelt nem fizetett időben, hol egy ismerőstől kért kölcsön fizetésig, aztán három hónapon át magyarázta, miért alakult éppen ez a fizetés egészen rendhagyó módon. Az utóbbi években a legbiztosabb mentőöve Erzsébet volt.
Az anyósom képes volt egy teljes órán át szidni a kisebbik fiát, majd fogta magát, elment, és helyette kifizette a tartozást.
Engem fokozatosan próbáltak belerángatni ebbe a rendszerbe. Először csak arra kértek, beszéljek Andrással. Aztán azt akarták, nézzem meg, nem lehetne-e Márkot valahogy felvenni hozzánk dolgozni. Később már pénzt kértek, „csak péntekig, tényleg”. Egy ponton megtanultam, hogy nem válaszolok azonnal az ilyen kérésekre, és kimondom: Andrással nem fogjuk más adósságait rendezni.
Azt hittem, ez elég világos.
Este Erzsébet váratlanul megjelent nálunk. Ritkán szólt előre. Többnyire már a kaputelefonnál hívott fel lentről, és meggyőződéssel vallotta, hogy időpontot csak idegenek egyeztetnek egymással, a családtagok nem.
András nyitott ajtót neki. Én a konyhaasztalnál ültem, előttem a naplómmal és a telefonommal.
— Anya, Katalin szeretne kérdezni tőled valamit — mondta a férjem, amikor Erzsébet levette a cipőjét, és belépett a konyhába.
— Ha megint Márkról van szó, inkább bele se kezdjetek — vágta rá. — Nehéz időszakon megy keresztül. Így is mindenki őt támadja.
— Pont Márkról van szó — mondtam. — Ma felhívtak a munkahelyemen olyan emberek, akik a tartozása miatt keresik. Náluk volt a céges számom és a lakcímünk is. Nem tudod, honnan?
Az anyósom letette a táskáját az üres székre. Az arcán sem meglepetés, sem aggodalom nem látszott. Inkább enyhe bosszúság, mintha azt kérdeztem volna, miért tette arrébb a cukortartót.
— Persze, hogy tudom. Én adtam meg nekik.
András lassan az anyja felé fordult.
— Anya, te mit csináltál?
— Ne rendezz jelenetet — csattant fel Erzsébet. — Reggeltől estig engem zaklattak. Márk nem veszi fel a telefont. Mondtam nekik, hogy vagytok ti. Mégiscsak család.
Ránéztem, és igyekeztem nyugodtan tartani a hangomat.
— A munkahelyi számomat honnan szerezted meg?