— Mi ilyeneket nem szoktunk enni! Egy rendes házigazda előbb megkérdezi a vendégeit, mire volna kedvük. — Anyósom, Erzsébet úgy ejtette ki ezt, hogy közben olyan arccal bámulta a megterített asztalt, mintha nem ebédet, hanem valami undorító hulladékot raktam volna elé.
Pár pillanatig dermedt csend lett. Én még mindig az asztal mellett álltam, a kezemet égette a frissen kivett sütőtál.
A délelőttöm szinte teljes egészében a konyhában telt.
Sütöttem fűszeres csirkét, mellé ropogósra pirult krumplit, készítettem zöldségköretet, egy jókora adag salátát, friss kenyeret vettem reggel, és a pulton már hűlt az almás pite is.
Nem akartam vele éttermi színvonalat utánozni.
Nem is ez volt a cél.
Csak egy egyszerű, otthoni családi ebédet készítettem.
Nálunk.
A saját házunkban.
Ez a kis különbség pedig nagyon is számított.
Erzsébet ugyanis valahányszor belépett hozzánk, mintha azonnal kitörlődött volna az emlékezetéből, hogy nem ő a ház úrnője.
A férjem, Gábor lassan felemelte a tekintetét a tányérjáról.
— Anya…
— Most mi van? — csattant fel rögtön. — Én csak kimondom, amit gondolok.
A mellette ülő sógornőm, Nóra zavartan lesütötte a szemét.
A férje, Balázs abban a pillanatban úgy kezdte vizsgálgatni a poharát, mintha soha életében nem látott volna még vizet.
Nóra két kamasz fia is elhallgatott.
Kilencen ültünk körbe az asztalnál, és a csend olyan hirtelen nehezedett ránk, hogy még a hűtő egyenletes zúgása is feltűnően hangosnak tűnt a konyha felől.
Óvatosan letettem a forró edényt az asztal közepére.
— Pontosan melyik étellel van gondotok? — kérdeztem nyugodtnak szánt hangon.
Erzsébet a villája hegyével a csirke felé bökött.
— Ezzel.
Aztán a zöldségekre mutatott.
— Meg ezzel is.
— Anya, te szoktál csirkét enni — jegyezte meg Gábor.
— Igen, de nem ilyen formában.
Nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne húzódjon mosolyra a szám.
Egy héttel korábban éppen Erzsébetnél vacsoráztunk.
Sült csirkét tett elénk.
Krumplival.
Mégsem szóltam semmit.
Egyelőre nem.
— Ráadásul — folytatta tovább — Nóra mostanában visszafogja a szénhidrátot. Balázs ki nem állhatja a sült zöldséget. A gyerekek egészen mást ennének. Én pedig most kerülöm a túl fűszeres fogásokat.
Nórára pillantottam.
— Tényleg így van?
A sógornőm arca rózsaszínre váltott.
— Hát… igazából…
Erzsébet azonban megelőzte.
— Persze, hogy így van.
— Én Nórát kérdeztem.
Most már egészen más él volt a hangomban.
Erzsébet szája vékony vonallá préselődött.
Nóra nagyot sóhajtott.
— Nekem semmi bajom ezzel az ebéddel, Katalin.
Erzsébet azonnal a lánya felé fordult.
— Nem kell udvariaskodnod.
— Anya, most mondtam, hogy nekem megfelel.
Anyósom arcvonásai megkeményedtek.
Végül én is leültem Gábor mellé.
Volt azonban valami, amiről Erzsébetnek fogalma sem volt.
Ez az egész ebéd eredetileg nem is az én ötletem volt.
Három nappal korábban Gábor üzenetet kapott tőle:
„Vasárnap mindannyian átmegyünk hozzátok. Katalin már régen nem hívta össze a családot ebédre.”
Nem kérdezte meg, jó-e nekünk.
Nem érdekelte, van-e más tervünk.
Egyszerűen közölte, mi fog történni.
Én egész héten dolgoztam.
Szombaton bevásároltam.
Vasárnap reggel fél nyolckor már talpon voltam, hogy időben elkészüljön minden.
Gábor segített, amennyit tudott, bár ő főleg a teraszt takarította le, és a székeket pakolta a helyükre.
Erzsébet pedig most ott ült az én asztalomnál, az én otthonomban, és számonkérte rajtam az ebédet, miközben eszébe sem jutott előtte megkérdezni, van-e egyáltalán kedvem kilenc emberre főzni.
— Előre szólhattál volna — mondta szemrehányón.
— Mégis miről?
— Arról, hogy mit tervezel készíteni.