— Ilyesmit mi nem szoktunk megenni! Egy rendes vendéglátó előbb megkérdezi, mire lenne étvágya a vendégeknek.
Anyósom, Mária úgy ejtette ki ezeket a mondatokat, hogy közben olyan undorral méregette a terített asztalt, mintha nem ebédet, hanem egy kiborított kukát raktam volna elé.
Pár pillanatig senki nem mozdult, és egyetlen hang sem hallatszott. Én még mindig az asztal mellett álltam, a kezemet égette a frissen kivett sütőtál.
A délelőttöm nagy részét a konyhában töltöttem.
Készítettem fűszeres, ropogósra sült csirkét, mellé aranyszínű burgonyát, sült zöldségeket, egy hatalmas adag salátát, friss kenyeret, amit aznap reggel hoztam a pékségből, a pulton pedig már kihűlőben volt az almás pite is.
Nem akartam úgy tenni, mintha valami elegáns éttermi menüt szolgálnék fel.
Nem is ez volt a cél.
Egyszerű, vasárnapi családi ebédnek szántam.
Nálunk.
A saját házunkban.
És ez az apróságnak tűnő tény nagyon is számított.
Mária ugyanis, valahányszor belépett hozzánk, mintha azonnal elfelejtette volna, hogy nem az ő otthonában jár.
A férjem, Gábor lassan felnézett a tányérja mellől.
— Anya…
— Mi az? — csattant fel rögtön Mária. — Én csak őszinte vagyok.
A mellette ülő sógornőm, Júlia lehajtotta a fejét, és a tányérját kezdte nézni.
A férje, Tamás hirtelen rendkívüli érdeklődést mutatott a vizespohara iránt, mintha életében nem látott volna még ilyet.
Júlia két kamaszfia is elhallgatott.
Kilencen ültünk az asztalnál, és a csönd olyan sűrű lett, hogy még a konyhából beszűrődő hűtőzúgást is tisztán hallottam.
Óvatosan letettem a forró edényt az asztal közepére.
— Egészen pontosan mi az, amit nem esztek meg? — kérdeztem nyugodtan.
Mária a villájával a csirke felé intett.
— Ezt például.
Aztán a zöldségekre mutatott.
— Meg ezt sem.
— Anya, te szoktál csirkét enni — jegyezte meg Gábor fáradt hangon.
— Igen, de nem ilyen módon elkészítve.
Nagy levegőt vettem, hogy ne mosolyodjak el.
Egy héttel korábban éppen Máriánál vacsoráztunk.
Sült csirkét tett elénk.
Burgonyával.
Mégsem hoztam szóba.
Legalábbis egyelőre nem.
— Arról nem is beszélve — folytatta Mária, mintha most érkezne a valódi vádlista —, hogy Júlia mostanában visszafogja a szénhidrátot. Tamás ki nem állhatja a sült zöldséget. A fiúk egészen más ételeket szeretnek. Én pedig mostanában kerülöm a túl erős fűszerezést.
Júliára pillantottam.
— Tényleg így van?
A sógornőm arca kipirult.
— Hát… igazából…
Mária azonban nem hagyta, hogy befejezze.
— Persze hogy így van.
— Júliától kérdeztem — mondtam.
A hangom most már keményebben csengett, mint előtte.
Mária ajka vékony vonallá préselődött.
Júlia halkan sóhajtott.
— Nekem semmi bajom ezzel az ebéddel, Eszter.
Mária azonnal a lánya felé fordult.
— Nem kell udvariasságból védened.
— Anya, most mondtam, hogy nekem megfelel.
Anyósom arca erre még zárkózottabbá vált.
Végül leültem Gábor mellé.
Volt valami, amiről Mária nem tudott.
Ez az egész ebéd ugyanis még csak nem is az én kezdeményezésem volt.
Három nappal korábban Gábor üzenetet kapott tőle:
„Vasárnap mindannyian átmegyünk hozzátok. Eszter már régen nem hívta össze a családot ebédre.”
Nem kérdezte meg, alkalmas-e az időpont.
Nem érdekelte, van-e programunk.
Egyszerűen kijelentette, hogy jönnek.
Én egész héten dolgoztam.
Szombaton bevásároltam.
Vasárnap reggel fél nyolckor már a konyhában álltam, hogy mindennel időben elkészüljek.
Gábor segített, amennyit tudott, bár leginkább a teraszt rakta rendbe, és a székeket húzogatta a helyükre.
Most pedig Mária ott ült a saját étkezőmben, és elégedetlenül bírálta azt az ebédet, amelyet úgy készítettem el kilenc embernek, hogy előtte még csak meg sem kérdezte, van-e egyáltalán kedvem vagy erőm vendégül látni őket.
— Előre szólhattál volna — jegyezte meg végül.
— Mégis miről?
— Arról, hogy mit akarsz főzni.