— Mi ilyeneket nem szoktunk enni! Egy figyelmes vendéglátó előbb megkérdezi, mire vágyik a vendég — jelentette ki az anyósom, Erzsébet, és közben olyan arccal méregette a szépen megterített asztalt, mintha nem ebédet, hanem valami undorító hulladékot raktam volna elé.
Pár pillanatig teljes csend lett. Én még mindig az asztal mellett álltam, a kezemet égette a frissen kivett, forró tál.
A délelőttöm szinte teljes egészében a konyhában telt.
Sütöttem fűszeres csirkét, mellé pirosra pirult burgonyát, készítettem zöldségeket, egy nagy adag friss salátát, vettem ropogós kenyeret még reggel, a pulton pedig már hűlt az almás pite is.
Nem akartam úgy tenni, mintha valami előkelő étteremben szolgálnék fel.
Nem is ez volt a cél.
Csupán egy vasárnapi családi ebédet raktam össze.
Nálunk.
A saját otthonunkban.
És ez az apróság egyáltalán nem volt mellékes.
Erzsébet ugyanis valahányszor belépett hozzánk, mintha azonnal elfelejtette volna, hogy nem az ő házában van.
A férjem, Levente lassan felemelte a tekintetét a tányérjáról.
— Anya…
— Tessék? — csattant fel rögtön. — Én csak őszinte vagyok.
A mellette ülő sógornőm, Nóra leszegte a fejét.
A férje, Norbert hirtelen úgy kezdte vizsgálni a poharában a vizet, mintha annál izgalmasabb látvány nem is létezne.
Nóra két tizenéves fia is elhallgatott.
Kilencen voltunk az asztal körül, és a némaság olyan sűrű lett, hogy még a konyhai hűtő halk zümmögése is tisztán hallatszott.
Óvatosan letettem a gőzölgő sütőtálat.
— Pontosan melyik részével van bajotok? — kérdeztem halkan.
Erzsébet a villája hegyével a csirke felé intett.
— Ezzel.
Aztán a zöldségek irányába bökött.
— Meg ezekkel is.
— Anya, te szoktál csirkét enni — szólt közbe Levente.
— Igen, de nem ilyen módon elkészítve.
Alig tudtam megállni, hogy ne húzódjon mosolyra a szám.
Egy héttel korábban éppen Erzsébetnél vacsoráztunk.
Sült csirkét tett elénk.
Krumplival.
Mégsem szóltam semmit.
Egyelőre.
— Arról nem is beszélve — folytatta rendületlenül –, hogy Nóra mostanában visszafogja a szénhidrátot. Norbert nem rajong a sült zöldségekért. A fiúk egészen mást ennének. Én pedig mostanában kerülöm a túl erős fűszerezést.
Nórára pillantottam.
— Tényleg így van?
A sógornőm arca kipirult.
— Hát… én…
Erzsébet azonnal átvette helyette a szót.
— Persze hogy így van.
— Nórát kérdeztem.
Most már érezhetően más volt a hangom.
Erzsébet vékony vonallá préselte a száját.
Nóra nagyot sóhajtott.
— Nekem semmi gondom nincs ezzel az ebéddel, Katalin.
Erzsébet élesen a lánya felé fordult.
— Nem kell csak azért ezt mondanod, hogy udvarias legyél.
— Anya, az előbb mondtam, hogy nekem megfelel.
Az anyósom arckifejezése megkeményedett.
Végül leültem Levente mellé.
Volt azonban valami, amiről Erzsébetnek fogalma sem volt.
Ez az egész ebéd eredetileg nem is az én ötletem volt.
Három nappal korábban Levente üzenetet kapott az anyjától:
„Vasárnap mindannyian átmegyünk hozzátok. Katalin már jó ideje nem hívta össze a családot ebédre.”
Nem kérdezte meg, alkalmas-e nekünk.
Nem érdekelte, van-e más tervünk.
Egyszerűen kijelentette, és kész.
Az egész hetet végigdolgoztam.
Szombaton bevásároltam.
Vasárnap reggel fél nyolckor már talpon voltam, hogy nekilássak a főzésnek.
Levente ugyan segített valamennyit, de inkább a teraszt tette rendbe, és a székeket hordta a helyükre.
Erzsébet pedig most ott ült az én házamban, az én asztalomnál, és egy olyan ebédet bírált, amelyet úgy készítettem kilenc emberre, hogy előtte még azt sem kérdezte meg, van-e hozzá kedvem vagy erőm.
— Előre igazán szólhattál volna — jegyezte meg végül.
— Mégis miről?
— Arról, hogy mit tervezel főzni.