– Hozd már azt a kacsát, Lillácska, Márknak összerándul a gyomra ezektől a salátaleveleidtől! – Katalin öblös hangja simán túlharsogta a nappaliból szűrődő tévémormogást. – És vágj hozzá fehér kenyeret is. Frisset, hallod? Ne a tegnapit.
Lilla a mosogatónál állt, keze csuklóig merült a szappanos habba. A csapból egyenletes sugárban folyt a víz, szétfröccsenve a majonézes tányérok halmán. A háta, valahol a lapockái között, ismerősen sajgott. Hajnal óta talpon volt: mézes-mustáros pácba forgatta a szárnyast, zöldségeket aprított, és megsütötte azt a leveles tortát is, amelynek receptjét még az édesanyjától örökölte. András, a férje, reggel óta leginkább csak útban volt; hol a hűtőt nyitogatta valami harapnivaló után kutatva, hol a konyha közepén ácsorgott. Mire azonban a vendégek megérkeztek, gondosan eltűnt a szobában, hogy tiszta inget vegyen.
Katalin a fiával együtt zajosan, mindenféle tapintat nélkül viharzott be a lakásba. A küszöbnél még a cipőjüket sem vették le, hanem egyenesen végigtrappoltak a frissen felmosott parkettán a tükörig. Márk, a huszonnyolc éves, megtermett férfi, akinek a hasán már kezdett megülni a jó élet nyoma, egyszerűen ledobta a kabátját a puffra, mintha a szekrényben nem sorakoztak volna üres vállfák.
A nappaliból ismét felharsant András nevetése. A férje mindig egészen más emberré változott, valahányszor a nővére megjelent. A munkából rendszerint fáradtan hazatérő, csendes mérnökből ilyenkor egyszerre bőkezű, vendégszerető házigazda lett, afféle nagyvonalú úr, aki az utolsó ingét is odaadná. Pontosabban Lilla utolsó ingét.
Lilla leöblítette a kristály salátástálat, majd óvatosan a csepegtetőre állította. A nedves ujjait megtörölte a kockás konyharuhában. Ideje volt elővenni a fő fogást.
Amikor kinyitotta a sütőt, sűrű, fűszeres hőség csapta meg az arcát. A kacsa tökéletesre sikerült: a bőre fényes, karamellszínű kéreggé sült, a belsejébe töltött almák pedig lágy pürévé omlottak. Lilla nagy, ovális tálra emelte a nehéz madarat, rozmaringágakkal díszítette körbe, aztán bevitte a nappaliba.
Odabent élénk zsivaj uralkodott. Márk a villájával a rakott hering maradékát piszkálta, Katalin pedig széles mozdulatokkal magyarázott valamit az öccsének. A kacsa láttán azonban mindketten elhallgattak.
– Na végre – sóhajtotta a sógornő, miközben megigazította a mellkasán lógó súlyos gyöngysort. – András, tölts! Te meg, Lilla, szedd csak ki szépen. A gyerek reggel óta semmit sem evett, egész nap állásinterjúkra rohangált.
Lilla már három éve hallgatta ezt az állásinterjús történetet. Márk sehol sem bírta tovább néhány hónapnál. Egyszer a főnök bizonyult zsarnoknak, máskor a kollégák voltak elviselhetetlenek, vagy éppen az iroda esett túl messze a metrótól. Katalin ennek ellenére rendületlenül pénzt csúsztatott imádott fiacskája zsebébe, és őszinte meggyőződéssel hitte, hogy az ő zseniális gyermekét egyszerűen még nem ismerték fel igazán.
Lilla szó nélkül kézbe vette a külön erre tartogatott kést, és gyakorlott mozdulatokkal bontani kezdte a forró sültet. András közben a poharakba töltötte azt a drága bort, amelyet Lilla kifejezetten az ünnepi alkalomra tett félre.
– Neked tegyek? – kérdezte halkan a férjétől, miközben egy szaftos mellhússal megrakott tányért csúsztatott elé.
– Igen, Lillácska, köszönöm – biccentett András elégedetten, de fel sem nézett a feleségére. – Ülj már le közénk te is, mit szaladgálsz folyton?
– Mindjárt jövök, csak kiviszem az előételes tányérokat – felelte Lilla. – Már semmi hely nincs az asztalon.
Katalin eközben már a második combot húzta le a tálról Márk számára, és közben a piszkos edényeket félretolta az abrosz szélére. Lilla tálcára pakolta a használt tányérokat, magához vette az üres salátástálakat is, majd visszament a konyhába.
Ott a csend szinte kézzelfoghatóvá sűrűsödött körülötte. Csak az öreg hűtő egyenletes zúgása hallatszott, meg a falióra kimért ketyegése. Lilla megnyitotta a csapot. A szivacs megszokott mozdulattal siklott végig a fajanszon, lemosva róla mások ünneplésének maradékát. Közben a sötét ablakot nézte, amelyen lassan lefelé kúsztak az őszi eső ritka cseppjei.