Anyósom eladta mindkét házát, majd telefonon közölte velem: „Holnap hozzád költözünk. Kifogásokat nem fogadok el.” Én higgadtan csak annyit feleltem: „Természetesen”, aztán elküldtem neki egyetlen címet: annak a fényűző apartmannak a címét, ahol a férjem a szeretőjét rejtegette, és ahová az ingatlanokért kapott pénz jelentős része vándorolt. Amikor anya és lánya bekopogott azon az ajtón, egyikük sem sejtette, hogy az igazi botrány még el sem kezdődött.
1. rész
— Holnap Dórával együtt beköltözünk hozzád — jelentette ki Erzsébet asszony a telefonban. — És a hálószobádat kérem. Azt, amelyikhez saját fürdőszoba tartozik. Te majd alszol a kanapén.
Nem kérdezte meg, alkalmas-e. Még csak úgy sem tett, mintha érdekelné a véleményem. Olyan természetességgel osztogatta az utasításokat, mintha a lakásom mindig is az ő tulajdona lett volna.
Gáborral hét éve voltunk házasok. Hét hosszú év, amely alatt újra meg újra belém verték, hogy nekem „jó feleségnek”, „hálás menynek” kell lennem, és annak a nőnek, aki „összetartja a családot”. Csakhogy azon az estén, miközben az anyósom parancsoló hangon sorolta a telefonban az igényeit, én már pontosan tudtam, hogy a fia fél éve egy másik nő ágyába jár.
És azt is tudtam, hová.
— Eladták a kijevi házakat? — kérdeztem nyugodtan, mintha csupán az időjárásról érdeklődnék.
— Mind a kettőt — vágta rá. — Ott már semmi sem köt minket. A férjednek bőven van pénze. Ráadásul az ingatlanok teljes vételárát is átadtam neki, hogy okosan befektesse. Éppen ideje, hogy végre gondoskodjon az anyjáról.
Az ablakhoz léptem, és kinéztem a lakásunkból a város esti fényeire.
Gábor egy órával korábban indult el, vállán a sporttáskájával.
„Leugrom még edzeni, drágám. Mostanában teljesen maga alá temet a stressz.”
Ezt a mondatot minden átkozott este elismételte.
Amit viszont nem tudott: három hónappal azelőtt megtaláltam az autója anyósülése alatt egy luxusékszerüzlet számláját. A bolt az Andrássy út egyik legdrágább szakaszán működött, a blokk pedig egy gyémánt nyakékről szólt, hárommillió-hatszázezer forint értékben.
Az a nyaklánc soha nem simult az én bőrömhöz.
Eleinte próbáltam magamnak megmagyarázni a dolgot. Talán üzleti ajándék volt. Talán valami ügyfélnek szánta. Talán nem is ő vásárolta. Aztán egy másik telefont is találtam, mélyen a kesztyűtartóba rejtve.
Abban mindössze egyetlen név szerepelt a névjegyzékben: „N.”
Nikolett. Huszonnégy éves. Rendezvényszervező és promóciós munkákat vállaló lány. A készülék tele volt fényképekkel, bizalmas üzenetekkel, elegáns éttermekbe szóló foglalásokkal, és egy címmel, amely újra meg újra felbukkant: egy tetőtéri luxuslakás egy exkluzív, belvárosi lakótoronyban.
Ott volt Gábor igazi „edzőterme”.
Miközben én befizettem Márk tandíját, bevásároltam, mostam, főztem, intéztem a számlákat és egyben tartottam az otthonunkat, Gábor egy másik nőnek vett méregdrága borokat, dizájner táskákat és virágcsokrokat.
Erzsébet asszony közben egy pillanatra sem hagyta abba a beszédet.
— Holnap reggel érkezünk a buszpályaudvarra. Légy szíves, ne kelljen külön szólni: gyere értünk. Rengeteg csomagunk lesz.
Abban a másodpercben tisztán kirajzolódott bennem a terv.
— Anyuka, ez a lakás túl kicsi lenne maguknak — mondtam lassan.
— Már most le akarsz rázni, amikor még meg sem érkeztem? — csattant fel.
— Dehogyis. Épp ellenkezőleg. Gábor ennél sokkal jobb megoldásról gondoskodott.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig teljes csend lett.
Én pedig részletesen lefestettem neki Nikolett lakását. A padlótól a mennyezetig érő panorámaablakokat, a portaszolgálatot és a biztonsági rendszert, az épületen belüli edzőtermet, az olasz dizájnbútorokat, a tetőteraszt, ahonnan szinte az egész város látképe eléjük tárul.
Minden egyes részlet igaz volt.
Csak egyetlen dologban hazudtam.
— Gábor meglepetésnek szánta önnek — tettem hozzá lágy hangon. — Azt mondta, azért vette, hogy az édesanyja végre úgy élhessen, mint egy királynő.
A háttérben Dóra boldog visítása hallatszott.
— Anya, én mondtam neked, hogy a bátyám tudja, hogyan kell igazán nagy pénzt csinálni!
— Azonnal küldd át a címet — rendelkezett Erzsébet asszony kurtán. — Egyenesen oda megyünk.
Hideg mosoly jelent meg az arcomon.
— Természetesen. És vigyenek magukkal mindent. Ha már költöznek, akkor legyen rendes költözés.
Letettem a telefont, és elküldtem neki a pontos helyszínt.
Ezután lehajtottam a laptopom fedelét.
Az ügyvédnőmmel hetek óta gyűjtöttük a bankszámlakivonatokat, céges utalásokat, bizonylatokat és szerződésmásolatokat. A dokumentumokból világosan látszott, hogy Gábor idegen céges pénzeket mozgatott meg, sőt használt fel azért, hogy finanszírozni tudjon egy olyan életstílust, amelyet már réges-rég nem engedhetett volna meg magának.
Egyetlen részlet azonban addig hiányzott.
Erzsébet asszony éppen most mondta ki: mindkét eladott ház teljes árát átadta a fiának.
Tudtam, mennyit érhettek azok az ingatlanok. Jóval száz hatvanmillió forint felett.
Még azon az éjszakán összevetettem ezt az új információt a korábban összegyűjtött tranzakciókkal. Amikor egymás mellé kerültek az adatok, hirtelen minden a helyére kattant. Feketén-fehéren láttam, hová folyt el a pénz legnagyobb része.
Nem valami zseniális üzleti vállalkozásba.
Nem biztonságos befektetésbe.
Hanem egyenesen abba a fényűző lakásba, ahol a fia szeretője aludt.
Másnap reggel az anyósom úgy készült belépni ezekbe a helyiségekbe, hogy szentül hitte: jogos tulajdonosként érkezik meg.
Fogalma sem volt, mi vár rá odabent.
2. rész
Pontban délelőtt tízkor már egy kávézóban ültem, közvetlenül a lakótoronnyal szemben.
Márk biztonságban volt anyámnál. Én addigra összepakoltam a legfontosabb iratainkat, néhány ruhámat, a fiam kedvenc holmijait, és mindent, ami törvényesen az enyém volt.
Nem állt szándékomban többé Gábor mellett álomra hajtani a fejem.
Tíz óra húszkor egy taxi gördült a főbejárat elé.
Először Erzsébet asszony szállt ki belőle: hatalmas napszemüvegben, tűzpiros kosztümben, négy ormótlan bőrönddel. Utána Dóra botladozott elő, táskák, dobozok, élelmiszerrel megpakolt szatyrok és egy cserepes növény terhe alatt. Szinte a túloldalról is hallani véltem a magyarázatát, miszerint „ettől majd otthonosabb lesz a lakás”.
Úgy masíroztak be az épületbe, mintha az egész toronyház az ő nevükön lenne.
Nagyjából húsz perccel később rezegni kezdett a telefonom. Dóra üzenete érkezett:
„Nem működik az ajtókód.”
Nyugodtan válaszoltam:
„Akkor kopogjanak be. Gábor biztosan hagyott ott valakit, aki vigyáz a lakásra.”
Ennél többet nem kellett írnom.
A kávézó ablakából jól láttam, ahogy a tizenhetedik emeleti hatalmas üvegfelületek mögött ideges mozgás támad.
Nem sokkal később a telefonom szinte megőrült. Egymást követték a hívások.
Egyiket sem vettem fel.
Felálltam, átsétáltam az úton, beléptem az épületbe, és felmentem a lifttel.
Amint kinyíltak az ajtók, már a folyosón arcul csaptak a rikácsoló hangok.
— Ki a fene vagy te, és mit keresel a fiam lakásában?!
— Ez az én lakásom! Tűnjenek el innen azonnal!
Nikolett az előszobában állt, áttetsző selyemköntösben, alatta hálóinggel. Erzsébet asszony villogó szemmel mérte végig a dizájnbútorokat, mintha hivatalos leltárt készítene. Dóra pedig addigra már felnyitotta az egyik bőröndjét, és demonstratívan rádobálta a ruháit az előszobai padra.
— Anyám két házat adott el azért, hogy Gábor megvehesse ezt a luxusfészket! — üvöltötte Dóra olyan hangon, hogy majdnem elcsuklott a dühtől. — Ha valaki fölösleges itt, az te vagy!
Nikolett megdermedt.
— Két házat? — ismételte halkan.
Az arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
A kezdeti felháborodás helyét nyers, zavarodott döbbenet vette át.
— Gábor nekem megesküdött, hogy ez az apartman az ő saját befektetési projektje.