— Befektetési projekt? — Erzsébet asszonyból keserű, gúnyos nevetés tört fel. — Én százhetvenmillió forint körüli összeget adtam a kezébe készpénzben!
Nikolett arcából kifutott a vér.
Pont ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és Gábor belépett a lakásba.
A földszinti, házon belüli edzőteremből jött fel, a nyakában törölköző lógott, a haja még nedves volt az izzadságtól.
Amikor meglátta az anyját, a húgát és a szeretőjét, ahogy egymással farkasszemet néznek a nappali közepén, olyan hirtelen dermedt mozdulatlanná, mintha egyetlen pillanat alatt megállt volna benne az élet.
— Anya… te… te mit keresel itt?
Erzsébet asszony odarohant hozzá, és belemarkolt a karjába.
— Mondd meg ennek a ringyónak, hogy ez a mi otthonunk!
Nikolett szeme szinte szikrákat szórt, amikor Gáborra nézett.
— Nem, Gábor. Most azonnal mondd el nekik az igazat. Azt, hogy ezt a lakást nekem vetted!
Gábor kinyitotta a száját.
De egyetlen hang sem jött ki rajta.
Ez volt az a pillanat, amikor elérkezett az én időm. Lassan, minden sietség nélkül léptem be a még mindig nyitva álló ajtón.
— Talán mindenkinek egyszerűbb lesz, ha én mondom el, mi az igazság.
Mind a négyen felém kapták a fejüket.
Gábor úgy meredt rám, mintha nem is élő embert látna maga előtt, hanem egy kísértetet.
— Nóra…
— Igazán szépen megcsináltattad az edzőtermet — mondtam halkan, metsző nyugalommal. — Sokkal elegánsabb lett, mint ahogy elképzeltem.
Nikolett értette meg elsőként, ki vagyok.
— Te vagy…?
— A felesége.
Az a csend, amely ezután ráborult a helyiségre, súlyosabb volt bármilyen kiabálásnál.
Benyúltam a táskámba, elővettem egy vastag, bőrkötésű iratmappát, és olyan erővel tettem le a sötét márvány étkezőasztalra, hogy mindannyian összerezzentek.
— Gábor ezt az apartmant soha nem vásárolta meg. Mindössze befizetett egy előleget, majd aláírt egy részletfizetési szerződést, amelynek havi törlesztőivel már hetek óta késésben van. Az előleg jelentős része pedig abból a pénzből származott, amelyet az édesanyja a házai eladásából kapott.
Erzsébet asszony lassan, szinte darabosan fordult a fia felé.
— Azonnal mondd, hogy hazudik.
Gábor sietve tett felém egy lépést, és könyörgően emelte maga elé a kezét.
— Nóra, fogalmad sincs, mit művelsz…
— Dehogynem. Pontosan tudom.
Kinyitottam a mappát.
— Itt van a beadott válókeresetem. Ami pedig a későbbi oldalakon található, amiatt sokkal jobban kellene aggódnod.
A dossziéban banki átutalások másolatai, hamisított szerződések, belső ellenőrzési jegyzőkönyvek és könyvvizsgálói megállapítások sorakoztak. Ugyanezeket az iratokat az ügyvédnőm aznap reggel már átadta Gábor cégtársainak.
Gábor remegő kézzel lapozott bele az első oldalakba.
Minden szín eltűnt az arcáról.
Abban a másodpercben felfogta, hogy a leleplezett viszony csupán az első repedés volt azon a falon, amely mögé évek óta elrejtette az életét.
A valódi összeomlás még csak most kezdődött.
És az, hogy a maradék pénz honnan került elő, még szóba sem került.
— Mit tettél? — préselte ki magából Gábor.
A hangjában már nem düh csengett.
Tiszta, nyers félelem volt benne.
Éveken át abban a hitben élt, hogy én soha nem fogok belenézni a könyvelésbe. Amikor elindítottuk a vállalkozását, a kezdőtőke túlnyomó részét én adtam bele: a szüleimtől örökölt pénzt. Az első időszakban még én vezettem a teljes pénzügyi adminisztrációt, minden számlát, minden szerződést, minden bevételt és kiadást ismertem. Aztán megszületett Márk, és én olyan állást vállaltam, ahol kiszámíthatóbb volt a munkaidő, mert a fiam mellett akartam lenni.
Attól a pillanattól kezdve Gábor egyre nagyobb örömmel fürdött abban a képben, amelyet a külvilág előtt kialakított magáról: az önerejéből felemelkedő, sikeres vállalkozó szerepében.
Én pedig nem szóltam.
Soha nem javítottam ki.
Ez volt életem egyik legnagyobb hibája. Összetévesztettem a kényelmet a békével, a hallgatást a harmóniával, és a konfliktuskerülést a családi összetartással.
— Én nem tettem semmit a cégeddel — feleltem hidegen. — Amit látunk, azt te csináltad. Én csak abbahagytam, hogy megvédjelek a saját döntéseid következményeitől.
Az egyik irat olyan kifizetéseket bizonyított, amelyek papíron létező, valójában azonban teljesen fiktív cégekhez mentek. Egy másik kimutatás rejtett átutalásokat tartalmazott Gábor egyik közeli barátjának mellékvállalkozása felé. A pénzt módszeresen szivattyúzták ki a vállalkozásból, átvezették egy strómanszámlán, majd végül magánkártya-tartozások, luxusutazások és Nikolettnek vásárolt drága ajándékok fedezésére használták.
Nem kellett feltörnöm semmilyen rendszert.
Nem kellett hamis papírokat gyártanom.
Nem volt szükség semmiféle trükkre.
Társtulajdonosként törvényes jogom volt hozzáférni azokhoz az adatokhoz, amelyeket az ügyvédnőm végül összerendezett, ellenőriztetett, és továbbított a többi tulajdonosnak.
Miután kézhez kapták a bizonyítékokat, a cégtársak azonnali, teljes körű rendkívüli vizsgálatot rendeltek el.
Gábort még azon a délelőttön felfüggesztették minden vezetői feladatából.
— Ezek bizalmas üzleti iratok! — sziszegte fojtott hangon.
— A Nikolettel folytatott viszonyod is bizalmas volt — néztem rá. — Mégsem zavart, hogy a közös pénzünkből finanszírozd.
— Én vagyok a férjed!
— Egyelőre.
Erzsébet asszony reszkető kézzel kapott fel néhány lapot az asztalról.
— A házassági gondjaitok egyáltalán nem érdekelnek! Én azt akarom tudni, hová tűnt a pénzem! Most!
Gábor lehunyta a szemét.
Ahogy ott állt előttem összeroskadva, rajtakapottan, szánalmasan, hirtelen furcsa érzés fogott el.
Heteken át újra és újra elképzeltem ezt a jelenetet. Azt hittem, amikor végre meglátom az arcán a félelmet, elégtételt fogok érezni. Azt gondoltam, diadalmas leszek, erős, kérlelhetetlen.
De nem volt bennem győzelem.
Csak egy nyomorult, végletesen gyenge férfit láttam magam előtt, aki mindent feláldozott azért, hogy nagyobbnak tűnjön, mint amekkora valójában volt.
— Kérdezze meg tőle — mondtam Erzsébet asszonynak.
— Téged kérdezlek! — ordította felém.
— Körülbelül hetvenhatmillió forint ment el ennek a luxuslakásnak az előlegére és a hozzá kapcsolódó költségekre. Egy másik részből Gábor céges hiányokat tömködött be, amelyekről önnek nyilván egy szót sem szólt. A maradék pedig a saját hitelkártya-tartozásait csökkentette.
Erzsébet asszony hátratántorodott, mintha arcul ütötték volna.
— Gábor… fiam…
— Anya, kérlek, meg tudom magyarázni!
— A nagyszüleid házát adtam el ezért!
— Vissza akartam szerezni minden fillért!
— Eladtam azt a házat is, ahol Dórával éltünk!
Dóra ekkor végre elszakította a tekintetét Nikolettől.
Most először értette meg, hogy ez nem valami közönséges féltékenységi jelenet, nem egy gazdag férfiért vívott undorító női harc.
Ez a családjuk anyagi és egzisztenciális összeomlása volt.
— Ez azt jelenti… — dadogta elcsukló hangon —, hogy nekünk már nincs is hová mennünk?
Gábor nem válaszolt.
Nikolett száraz, éles nevetést hallatott.
— Várjunk csak. Azt akarjátok mondani, hogy ez a lakás még csak nincs is kifizetve?
— Nikolett, kérlek, ne kezd rá te is…
— Te megesküdtél nekem, hogy tehermentes! Azt mondtad, teljesen rendezve van!
— Azt mondtam, hogy a finanszírozása meg van oldva!
— Az rohadtul nem ugyanaz!
Előrántotta a telefonját, és dühösen megnyitott egy üzenetváltást.
— Tegnap írt nekem a társasház kezelője! Azt közölték, hogy két havi részlet elmaradt! Azt hittem, valami adminisztrációs tévedés!
Erzsébet asszony elkerekedett szemmel meredt a fiára.
— Mekkora adósságod van?
Gábor mindkét kezével a hajába túrt, pánikszerű mozdulattal.
— Most nem tudom pontosan!
— Hogyhogy nem tudod?
— Mert már régen kicsúszott a kezemből az egész! — tört ki belőle végül a felgyülemlett kétségbeesés.
Ezzel átszakadt benne valami.
Beszélni kezdett, és minden egyes mondata egyre mélyebbre rántotta. Beismerte, hogy hosszú ideje nem ura már sem a cégnek, sem a pénzügyeinek, sem annak a hazugsághálónak, amelyet saját maga szőtt maga köré.