Elmondta, hogy egy nagy volumenű projekt végül teljes kudarcba fulladt. Hogy több ügyfél sem fizette ki időben a számláit. Hogy ő pedig újabb és újabb hitelekkel próbálta kitámasztani a látszatot, mintha még mindig sikeres, magabiztos üzletember volna. Abban ringatta magát, hogy amint aláírják a következő, milliós nagyságrendű szerződést, csendben visszateszi majd az elsikkasztott pénzt, és senki sem vesz észre semmit.
Aztán belépett az életébe Nikolett.
És Gábor mindenáron le akarta nyűgözni.
Először csak elegáns éttermek jöttek.
Utána drága hétvégi kiruccanások.
Aztán a gyémánt nyaklánc.
Végül pedig ez a fényűző lakás.
— Én helyre akartam hozni mindent! — bizonygatta kapkodó levegővel. — Csak egy kis idő kellett volna!
— Velem hét éved volt — feleltem dermesztően nyugodt hangon. — Mellette pedig hat hónap is elég volt hozzá, hogy mindent romba dönts.
Gábor tekintete izzott a gyűlölettől, ahogy rám meredt.
— Te is félretetted a pénzt!
— Én a saját pénzemet védtem meg.
Mielőtt beadtam volna a válókeresetet, az ügyvédnőm gondoskodott róla, hogy a saját megtakarításaim, a szüleimtől örökölt, közjegyzői iratokkal igazolt vagyonom, valamint a Márknak félretett pénz külön számlákon, biztonságban legyen. Emellett visszavontuk azt a meghatalmazást is, amellyel Gábor korábban hozzáférhetett egy kisebb értékpapírszámlához, amely az én nevemen futott.
Egyetlen fillérhez sem nyúltam, ami törvényesen az övé lett volna.
Éppen ez őrjítette meg teljesen.
Ő ugyanis arra számított, hogy majd az én magánvagyonomat is megcsapolhatja, és abból húzhatja ki a fejét a hurokból.
— Elvágtad előlem a pénzcsapot?!
— Nem. Te tetted tönkre saját magad. Én csak bezártam előtted a pénztárcámat.
Erzsébet asszony mindkét kezét a fejére szorította, aztán erőtlenül lerogyott az egyik székre.
— Nóra… kérlek, segítened kell nekünk!
Hosszú ideig néztem őt szótlanul.
Ez az asszony hét éven át úgy járt-kelt az otthonomban, mintha ellenőr volna. Kinyitogatta a hűtőmet, szemügyre vette, mit vettem, és minden alkalommal talált valamit, amit lenézően megjegyezhetett. Újra meg újra a tudtomra adta, hogy egy rendes feleségnek feltétel nélkül szolgálnia kell a férjét. Amikor Márk még csecsemő volt, én pedig a kimerültségtől alig aludtam éjszakánként három órát, a könnyeimet egyszerű hisztinek nevezte, mondván, minden nő felneveli valahogy a gyerekét.
Egy karácsonyi ebéden az egész rokonság előtt pazarlónak titulált, csak azért, mert új téli cipőt vettem a fiamnak.
És most ugyanez az asszony könyörgött nekem segítségért, miután aznap reggel még azzal a határozott szándékkal érkezett, hogy kidobjon engem a saját hálószobámból a kanapéra.
— Pontosan miben kellene segítenem maguknak?
— Pénzzel! Hiszen neked vannak megtakarításaid!
— Nekem a fiamra és magamra van pénzem.
— De hát család vagyunk!
— Ma reggel a telefonban még egészen világosan értésemre adta, hogy maga szerint én csak egy bármikor lecserélhető meny vagyok.
Erzsébet asszony lesütötte a szemét.
Fel sem kellett emelnem a hangomat.
A saját gőgje úgy csapódott vissza rá, mint egy rosszul elhajított bumeráng.
Nikolett közben egyetlen szó nélkül bement a hálószobába. Néhány perc múlva egy kis gurulós bőröndöt húzott maga után.
— Hová mész? — kérdezte Gábor döbbenten.
— Egy barátnőmhöz.
— És velem mi lesz?!
Nikolett úgy bámult rá, mintha komolyan megkérdőjelezné az épelméjűségét.
— Mi lenne veled?
— Nem mehetek vissza Nórához!
— Ez kizárólag a te gondod.
— Azt mondtad, szeretsz!
— Te pedig azt mondtad, hogy ez az egész palota a tied!
— Egy vagyont szórtam el rád!
— Nem rám költötted. A saját hiúságodat etetted vele.
Ez a mondat úgy találta el Gábort, mintha ököllel vágták volna gyomron.
Tátott szájjal nézte Nikolettet, miközben a nő töltőkábeleket, iratokat és kozmetikumokat dobált a kézitáskájába.
— Végig csak a pénzem kellett neked?!
Nikolett egy éles rántással behúzta a bőrönd cipzárját.
— Tényleg most akarsz vitát nyitni arról, ki hazudott kinek? Azt mesélted, hogy már több mint egy éve jogerősen elváltál! Azt állítottad, Nóra csak átmenetileg lakik még nálad, amíg a gyerekelhelyezést el nem rendezitek! Mondd már meg, volt egyetlen mondatod is, ami igaz volt?
Ez váratlanul engem is megütött.
Gábor felé fordultam.
Ő elkapta rólam a tekintetét, és a padlót kezdte bámulni.
Nikolett keserűen felnevetett.
— Remek. Szóval ebben is ugyanolyan hidegvérrel átvertél.
Ekkor éreztem először iránta valami halvány, szinte akaratlan részvétet.
Nem azért, mert ártatlan lett volna. A Gábor második telefonján talált üzenetek bőven bizonyították, hogy már régóta tudta: a férfi sokkal mélyebben benne van ebben az egészben, mint ahogy kifelé mutatja.
Mégis ugyanaz a férfi manipulálta őt is, aki mindannyiunkat bábuként tologatott a saját, önző játszmájában.
A helyzet akkor fajult végképp kezelhetetlenné, amikor Erzsébet asszony hirtelen felpattant, és Nikolett nyaka felé kapott.
— Vedd le azt a nyakláncot! Azt az én házam eladásából származó pénzből fizette!
Nikolett ösztönösen a dekoltázsa elé kapta mindkét kezét.
— Ajándék volt!
— Az az én átkozott örökségem volt!
Dóra sikoltozva vetette magát a két nő közé.
A dulakodás pillanatok alatt kicsúszott mindenki kezéből. Lökdösődés, kiabálás, kapkodó kezek, csattanó hangok keveredtek egymással, míg végül az asztal széléről lezuhant egy nehéz, márkás kristályváza, és ezer szilánkra robbant a parkettán.
Öt perc sem telt el, amikor a biztonsági szolgálat emberei megjelentek az ajtóban az épület kezelőjével együtt.
A gondnok tárgyilagos, hűvös mondatai az utolsó illúziókat is szétzúzták. Mivel a részletek hetek óta nem érkeztek be, a beruházó cég már felmondta a vételi szerződést, méghozzá azonnali hatállyal. Sem Gábornak, sem Nikolettnek nem volt semmiféle lakhatási joga az ingatlanban.
Ebben a lakásban senki sem volt tulajdonos.
Egy olyan káprázatért tépték egymást, amely valójában egy ingatlanfejlesztő társaságé volt.
Én nyugodtan felemeltem az irattáskámat az asztalról.
Gábor botladozva indult utánam egészen a liftekig.
— Nóra, kérlek, várj már!
Megnyomtam a földszint gombját.
— Közös gyerekünk van, Nóra!
— Pontosan ezért viszem végig ezt az egészet.
— Helyre tudjuk hozni! Ez… ez csak egy hiba volt!
Lassan felé fordultam, és egyenesen a szemébe néztem.
— Hiba az, ha valaki elfelejti befizetni a villanyszámlát. Te hónapokon keresztül aprólékosan felépítettél egy kettős életet. Minden áldott este hazudtál nekem. Pénzt vettél ki a cégből, ami nem illetett meg. Kicsaltad a saját anyádtól mindazt, amiért egész életében dolgozott. Hazudtál Nikolettnek. Elárultál engem, és elárultad a fiadat is. Ez nem botlás, Gábor. Ez döntések hosszú sora volt, amelyeket hideg fejjel, újra meg újra meghoztál.
A lift ajtaja hangtalanul szétnyílt.
Amikor beléptem, Gábor kétségbeesetten a záródó ajtók közé nyomta a kezét.
— Már egyáltalán nem szeretsz?
Ez az egyetlen kérdés egy pillanatra mégis mélyen belém vágott.
Mert a lelki szemeim előtt egy villanásra megjelent a hét évvel korábbi Gábor.
Az a férfi, aki velem evett olcsó utcai ételt egy padkán ülve, mert minden forintot kétszer is meg kellett gondolnunk. Az a férfi, aki az első, aprócska irodánkban szorosan magához ölelt, és ragyogó szemmel ígérte, hogy Márk egy napon büszke lesz ránk.
Azt a férfit teljes szívemből szerettem.
Talán éppen ezért tartott ilyen elviselhetetlenül sokáig beismernem magamnak, hogy az az ember már régen nem létezett.