A ház asszonya
Gábor húsz esztendeje nem járt a szülőfalujában.
Húsz év nem egyszerűen hosszú idő. Az már egy egész élet. Az ember még vékony bajszú, iskolatáskás kölyökként indul el otthonról, aztán majdnem negyvenéves férfiként tér vissza: ősz szálakkal a halántékán, sajgó derékkal, és akkora súllyal a lelkében, hogy legszívesebben felüvöltene tőle.
Tizenkilenc éves volt, amikor elment. Felvették a városi főiskolára, aztán jött a sorkatonaság, utána a munka, a házasság, majd a válás. Aztán megint csak a munka: albérletek, hitelek, határidők, folytonos rohanás valami után, ami mindig kicsúszott a kezéből. Az anyját eleinte még felhívta. Havonta egyszer. Később már csak fél évente. Végül szinte kizárólag ünnepekkor. Pénzt rendesen küldött neki, ezzel nem volt gond. Csakhogy ő maga nem ment haza. Először azért, mert nem ért rá. Aztán azért, mert szégyellte magát. Később már félt. Végül ez a „majd később” észrevétlenül két évtizeddé nyúlt.
Most pedig ott állt a kavicsos út szélén, alig száz méterre a falutól, és képtelen volt megtenni az első lépést.
Mögötte halkan duruzsolt a bérelt autó motorja. Előtte, a ritkás fenyőkön túl háztetők sötétlettek. Ugyanazok, amelyeket gyerekkorából őrzött az emlékezete. És mégsem ugyanazok. Mintha a falu is megöregedett volna azalatt a húsz év alatt, akárcsak ő. Néhány ház megroggyant, másokat teljesen benőtt a gaz, megint mások bedeszkázott ablakokkal álltak. Élő, lakott porta talán már csak minden második maradt.
Gábor még egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ajkába harapott, és elindult.
A lába emlékezett az útra. Itt volt valaha a kultúrház; most üres, beomlott tetejű váz meredezett a helyén. Amott állt az iskola, ahová első osztályosként szaladt reggelenként; mára azt is lezárták, az ablakait bedeszkázták. Arra lakott Ilonka néni, aki gyerekkorában friss, langyos tejjel kínálta; a házából már csak romok maradtak. És itt következett a kanyar az ő házuk felé: át a kis hídon, el a vén nyírfa mellett, amelyet az apja ültetett abban az évben, amikor ő megszületett.
A nyírfa még állt. Hatalmasra nőtt, szélesen terpeszkedő lombbal, törzse két ember karjaival is alig lett volna átfogható. Gábor megállt mellette, és tenyerét a repedezett, érdes kéregre simította. Húsz év. A fa megnőtt. De ő vajon felnőtt-e igazán?
A ház is a helyén volt. Csak sokkal jobban megdőlt, mint ahogyan emlékezett rá. A tornác belesüllyedt a földbe, a kerítés hullámosan meggörbült, a tető palái megrepedeztek. Az ablakokban azonban fény égett. Az anyja életben van, ezt tudta. Egy szomszédasszony, akivel néha üzenetet váltott, mindig azt írta: Erzsébet asszony még tartja magát.
Gábor kinyitotta a kiskaput. A zsanérok ugyanazzal a hanggal nyikorogtak, amelyet csecsemőkora óta ismert. Összeszorult a szíve. Átvágott az udvaron, fellépett a tornácra, és benyomta az ajtót.
Az előszobában ugyanaz az illat fogadta, mint régen: szárított füvek, öreg fa és valami meleg, kemenceszagú otthonosság keveréke. A fogason egy régi kabát lógott. Az apjáé volt, Gábor azonnal felismerte. Az apja hét éve halt meg. Ő nem ment el a temetésre. Talán szégyellte magát. Talán megrémült. Vagy egyszerűen annyira megkeményedett addigra, hogy ezt még önmagának sem merte bevallani.
Belépett a szobába.
Az asztalnál egy idős asszony ült. Apró volt, hajlott hátú, sötét kendőt viselt és kötött kardigánt. Előtte tányérban kása állt. Lassan evett, elmélyülten, mintha minden kanálnyi falatra külön figyelnie kellene. A lépések zajára nem emelte fel rögtön a fejét.
– Jó napot – szólalt meg Gábor halkan.
Az öregasszony felnézett. Ránézett. Hosszasan, fürkészve vizsgálta. Aztán letette a kanalat, és megkérdezte:
– Kit keres, uram?
Gáborban mintha elszakadt volna valami.
– Anya… – mondta rekedt, elcsukló hangon. – Én vagyok az. Gábor. A fiad.
Erzsébet hunyorított. A tenyerét a szeme fölé emelte, látszott rajta, hogy már rosszul lát. Aztán lassan, nehézkesen felállt az asztaltól, és közelebb lépett. Egyetlen lépésnyire állt meg előtte. Belebámult az arcába: a ráncokba, az őszülő halántékba, a fáradt szemekbe.
– Gáborka? – suttogta.
És sírni kezdett.
Nem úgy sírt, ahogy a fájdalomtól szokás, jajgatva, hangosan, panasszal. Csendesen sírt, szinte hangtalanul, csak a szemeivel. A könnyei végigcsorogtak a ráncain, mint víz a kiszáradt mederben. Gábor ott állt előtte, és nem tudta, mit kezdjen magával. Magához akarta ölelni, de nem ment. Mintha kettejük közé falat emelt volna az a sok esztendő, amely alatt nem jött haza.
– Visszajöttem, anya – mondta rekedten. – Bocsáss meg nekem.
Erzsébet nem felelt. Csak megfogta a kezét a maga száraz, könnyű, szinte súlytalan tenyerével, és az asztal felé húzta.
– Ülj le. Egyél. Olyan sovány vagy.
És ez többet jelentett bármilyen kimondott szónál.
Estig az asztalnál maradtak. Gábor az anyja kását ette: egyszerű köleskása volt, mégis úgy érezte, ennél finomabbat soha életében nem kóstolt. Mesélt a városról, a munkájáról, arról, hogyan telt az élete. Erzsébet többnyire némán hallgatta. Néha bólintott, máskor visszakérdezett, mert az utóbbi években a hallása is sokat romlott.
Gábor nézte őt, és alig ismert rá. Az emlékeiben az anyja magas, erős asszonyként élt: gyors kezű, határozott mozdulatú, csengő, erős hangú nőként. Most viszont egy összegörnyedt, apró öregasszony ült vele szemben, aki már a kanalat is nehezen tartotta. Húsz év. Mit művelt vele ez a húsz év?
– Anya, miért nem ismertél meg? – kérdezte végül óvatosan.
Erzsébet egy ideig nem válaszolt; csak ült maga elé nézve, aztán lassan megmozgatta a kanalat a tányérjában.