Háziasszonyka
— Itt írja alá az átvételt — nyomta elém a futár a kopott terminált.
Szó nélkül odaböktem az ujjammal a kijelzőre, aztán átvettem a kartondobozt. Megemeltem. Szinte alig volt súlya.
Feladó: Gábor Szabó. A saját fiam. A csomag egy hónappal az elküldése után került vissza hozzám, rajta a pecséttel: „A címzett megtagadta az átvételt.”
Ledobtam a dobozt a konyhaasztalra. Az olló recsegve hasította fel a ragasztószalagot. Belül hét pár gyerekkesztyű sorakozott. Aprók voltak, finom, drága merinógyapjúból kötöttem őket. Három kék, két szürke, kettő pedig piros süvöltőkkel díszítve. Márknak és Mátyásnak szántam. Az unokáimnak, akiket életemben pontosan egyszer láttam: négy éve, amikor Lillát kiengedték velük a kórházból.
A doboz legalján egy gyűrött füzetlap lapult. Kisimítottam. Nem Gábor írása volt. Lilla küldte.
Katalin asszony. Fejezze be ennek a szemétnek a küldözgetését. A gyerekek rendes, márkás ruhákat hordanak. Allergiásak az olcsó gyapjújára meg a molyszagára. Ne avatkozzon bele a családunk életébe.
Katalin asszony. Fejezze be ennek a szemétnek a küldözgetését. A gyerekek rendes, márkás ruhákat hordanak. Allergiásak az olcsó gyapjújára meg a molyszagára. Ne avatkozzon bele a családunk életébe.
Gondosan félbehajtottam a cetlit. A kesztyűket félretoltam az asztal szélére, majd elővettem a telefonomat. A fiam száma a kedvencek között volt, bár ritkán hívtam. Az idei tizenkét próbálkozásom közül egyikre sem felelt. Most is sokáig csengett.
— Igen, anya. Mi van? — Gábor hangja tompán szólt, mögötte autómotor zúgott.
— Szervusz, Gáborkám. Visszajött a csomag.
— Milyen csomag? — türelmetlenül csettintett a nyelvével. — Ja, azok a kötött izék. Anya, Lilla megmondta, hogy ne küldj ilyesmit. Miért kell mindig provokálnod?
— Mivel provokállak? — kérdeztem halkan. — Azzal, hogy kesztyűt kötöttem az unokáimnak? Közeleg a tél, nálatok meg erősen fúj a szél.
— Tudunk mi magunk is ruhát venni nekik! — csattant fel a fiam. — Most mennem kell, vezetek.
— Gabi, várj egy pillanatra.
— Mi van még?
— Mikor jöttök el? — a piros madaras kesztyűkre néztem. — Négy év telt el. A fiúk lassan olvasni tanulnak, de a nagyanyjuk arcát sem ismerik.
— Ezt magadnak köszönheted — vágta rá Gábor keményen. — Lilla a mai napig nem tette túl magát azon, ahogy a keresztelőn viselkedtél. Százszor átbeszéltük. Ha kapcsolatot akarsz velünk, kérj tőle rendesen bocsánatot. Ennyi. Szia.
A vonal megszakadt, a készülékben rövid sípolás maradt utána. Letettem a telefont, kijelzővel lefelé.
Este Erzsébet ült nálam a konyhában. Erős teát ittunk, a felbontott doboz ott hevert közöttünk az asztalon.
— Hát, Kati, a menyed egy igazi mérges kígyó — szürcsölte hangosan a teáját Erzsébet. — A te Gáborod meg rongyember. Hogy lehet visszaküldeni egy csomagot a saját anyjának?
— A feleségére hallgat — kevergettem a cukrot. — Lillácska érzékeny idegzetű. Két évig kezelték szülés utáni depresszióval. Én meg, ugyebár, mérgező vagyok.
— Mérgező! — horkant fel Erzsébet. — Milyen szép új szavakat tanulnak manapság! De amikor a „mérgező” anyától el kellett fogadni tizenegy millió-kétszázezer forintot az önerőre, akkor nem voltak ilyen finnyásak!
Nem feleltem. Az összeg puszta említése is belém mart. Tavaly tavasszal eladtam a szüleimtől örökölt nyaralót, és az utolsó forintig mindent Gábornak adtam. A lakás ügye pedig akkor még egészen más fényben állt.