– Te mégis mivel töltöd az egész napodat? – Gábor úgy tolta félre a tányérját, hogy a villa élesen nekikoccant a peremének. – Itthon ülsz, nem?
Éppen a serpenyőt súroltam. A víz már szinte égette a kezemet, mégsem vettem hidegebbre.
– Elvittem Nórát a zeneiskolába, Marcellt a hallásvizsgálatra, utána gyógyszertár, ebédfőzés… – kezdtem sorolni.
– Értem. Szóval semmi.
Olyan közönyösen mondta, mintha csak az időjárásról beszélne. Tíz év alatt hozzászoktam ehhez a hanghoz, ahogy az ember megszokja a folyosón nyikorgó padlódeszkákat: pontosan tudja, hol süpped meg a linóleum alatt, hol kell óvatosabban lépni. Ugyanígy ismertem Gábor minden hangsúlyát. Ezt a bizonyos „semmit” akkor vette elő, amikor eszembe akarta juttatni, ki keresi ebben a házban a pénzt.
Valaha egy nagy ügynökségnél készítettem látványterveket. Nem voltam akárki: a munkáim nyomdába kerültek, prezentációkra hívtak, számított a véleményem. Aztán megszületett Nóra, és a pályám eltűnt alólam. Nem magától tűnt el, segítettek neki, de erről majd később. Most pedig itt álltam a tűzhely mellett, az ujjamon a jegygyűrűvel, amely már lötyögött rajtam, mintha nemcsak a kezem fogyott volna le.
– Anyám telefonált – vetette oda Gábor, miközben magára rángatta a kabátját. – Azt akarja, menjünk át szombaton. Fel kell mosni, leszedni a függönyöket, kivasalni őket. Te úgyis ráérsz.
Erzsébetnek bezzeg mindig tengernyi ideje volt. Egész napjai üresek voltak, a padlóját mégis valamiért nekem kellett felmosnom. Évek óta ez ment: egyszer a csempét kellett sikálnom nála, máskor a hűtőt leolvasztani, aztán irány a hétvégi ház gyomlálni. És minden kérés ugyanazzal a mondattal végződött: „Neked ez nem nagy dolog, hiszen otthon vagy.”
– Marcellnek szombaton foglalkozása van – mondtam.
– Akkor átteszed.
– Nem teszem át. – Elzártam a csapot, és felé fordultam. – Ezt a tanfolyamot nem lehet kihagyni. Az orvos is megmondta, iskola előtt végig kell csinálnunk, különben később sokkal nehezebb lesz. Te is pontosan tudod.
Úgy nézett rám, mintha valami elképesztő ostobaságot mondtam volna. Marcell közben a padlón tologatta a kisautóját; a füle mögött meg-megcsillant a hallókészülék. Majdnem másfél évig gyűjtögettünk a rehabilitációs programra. A boríték a szekrényben lapult, az ágyneműk mögött, és néha csak azért vettem elő, hogy a kezemben tartsam. Ha vastagabbnak éreztem, úgy tűnt, egy lépéssel közelebb jutottunk.
– Jól van, év anyja – horkant fel Gábor, felkapta a szürke mappáját az előszobaszekrényről, aztán becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap reggel azt mondta, egész nap egy távoli munkaterületen lesz a városon kívül. Ott állítólag alig van térerő, úgyhogy apróságokkal ne hívogassam.
Csütörtökön Marcell-lel a hallásgondozóban jártunk. Hazafelé a megállótól mindig levágtam az utat a tér melletti parkon át. Rövidebb is volt, és a fiam a foglalkozások után szeretett megállni a szökőkútnál.
Gábor ott állt a kútnál.
Elvileg messze kellett volna lennie, valami külvárosi építkezésen vagy telephelyen. Ehelyett a hétköznap közepén ott állt előttem, háttal nekem, és egy nő derekát ölelte. Megtorpantam az ösvény szélén, egy terebélyes hárs takarásában. Marcell megrántotta a kezemet, nem értette, miért álltunk meg.
Piros sál. Élénk, selymes, rikító folt a szürke kövek között, akár egy zászló a szélben.
A nő mondott valamit, mire Gábor felnevetett, és közelebb hajolt hozzá. Otthon már évek óta nem hallottam így nevetni. Könnyedén, felszabadultan nevetett, mintha valami nehéz zsákot dobott volna le a válláról.
A keze továbbra is a nő derekán pihent, ő pedig Gábor kabátjának hajtókáját igazgatta. Annak a kabátnak a hajtókáját, amelyből előző este én dörzsöltem ki a mosogató fölött az olajfoltot.
– Anya, az ott apa! – mondta Marcell hangosan, és már húzott is előre a fa mögül.
Nem volt időm befogni a száját.
Gábor odalépett a bódéhoz, és vett a nőnek egy pohár kávét. A zsebébe nyúlt, leszámolta a pénzt, majd óvatosan átnyújtotta neki, nehogy kilöttyenjen. Ugyanaz a férfi volt, aki otthon a bolti visszajárót számolgatta, és számon kérte, miért vettem a gyerekeknek dobozos gyümölcslevet, amikor csapvizet is tölthettem volna egy üvegbe.
A nő ekkor levette a napszemüvegét, hogy megigazítson egy tincset.
És abban a pillanatban felismertem.
Vivien.
Tíz évvel korábban egymás mellett dolgoztunk. Én vittem a projektet: nagy munka volt, az enyém, az első vonaltól az utolsó vesszőig én találtam ki, éjszakákat virrasztottam át miatta. Aztán a bemutatón valahogy kiderült, hogy az ötlet szerzője Vivien, az én szerepem pedig „nem volt meghatározó”. Finoman küldtek el, elegáns szavakkal, létszámoptimalizálásra hivatkozva. Vivien maradt, és szépen kapaszkodott felfelé. Én közben elmentem szülési szabadságra Nórával, és többé nem tértem vissza. Sem oda, sem máshová. Azt hittem, majd magától megoldódik. Aztán megszületik a második gyerek, aztán majd nagyobbak lesznek. Nem oldódott meg.
Azt hittem, már elfelejtettem azt a piros sálat. Ő akkoriban is rajongott a vörösért.
Nem tudom, mennyi ideig álltam ott mozdulatlanul a hárs mögött. Marcell újra meghúzta a karomat, és a lábam mintha magától indult volna meg. Átvágtam az ösvényen, egyenesen feléjük.
Gábor körülbelül tíz lépésről vett észre. Egy pillanatra megrándult az arca, tekintete előbb a fiunkra ugrott, aztán rám, de szinte azonnal magára erőltette azt a nyugodt, unott kifejezést, amelyet olyankor viselt, amikor semmi sem tartozott rá.
– Rita, te meg hogy kerülsz ide? – kezdte.
– Szervusz, Vivien – mondtam, és nem rá, hanem a nőre néztem.
Vivien úgy bámult rám, mintha fogalma sem lenne, ki vagyok. Vagy nagyon ügyesen tettette. Szép volt, kipihent, az arcán nyoma sem látszott átvirrasztott éjszakáknak vagy gyerekágy mellett töltött hajnaloknak.
– Ismerjük egymást? – kérdezte enyhe csodálkozással.
– Együtt dolgoztunk. Elvetted a projektemet, aztán az állásomat is – feleltem halkan, de minden szavam nehézként hullott közénk. – Úgy látom, ugyanott folytatod.