Három héten keresztül nem szóltam semmit; inkább úgy figyeltem a saját életemet, mintha kívülről nézném. Gábor ezalatt meg volt győződve róla, hogy csupán haragszom, aztán majd lecsillapodom, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Fogalma sem volt, mire jutottam magamban, egészen addig a napig, amíg kézhez nem kapta a levelemet.
Gábor már munkába indulásra készen állt az ajtóban, amikor kimondta:
— A te szüleidhez én nem megyek. Ennyi tiszteletet nem érdemelnek.
A folyosó közepén álltam, a telefonomat szorítva. Öt perccel korábban anya hívott: apát szélütés érte, a mentő már bevitte a kórházba. Anya hangja annyira remegett, hogy elsőre alig értettem, mit mond.
— Gábor, csak egyetlen napról van szó. Hogy ott legyél mellettem.
— A rokonaid huszonhárom év alatt semmit nem tettek értünk — igazította meg a nyakkendőjét a tükör előtt. — Most meg én hagyjam ott a munkámat?
— Nem azt kérem, hogy hagyd ott. Csak azt, hogy támogass.
— Hívd fel anyámat, ő majd megmondja, ilyenkor mi a teendő — emelte le a táskáját a polcról. — Én nem utazom veled.
Egy órával később az anyósom, Erzsébet is ugyanezt erősítette meg, miután végül őt is felhívtam. Olyan nyugodtan beszélt, mintha egy csöpögő csapról lenne szó, nem az apámról.
— Júlia, minek rángatnád oda Gábort? Ezen a héten három fontos tárgyalása van. A szüleid majd megoldják, eddig is mindig boldogultak nélkületek.
Hallgattam, közben az ablakon át a szomszéd udvart néztem, ahol valaki a balkonon porolta a szőnyeget. Huszonhárom év házasság egyszerre sűrűsödött bele Gábor egyetlen mondatába: ennyi tiszteletet nem érdemelnek.
Elmosolyodtam. Nem azért, mert könnyű volt. Hanem mert hirtelen kristálytisztán megláttam valamit, amit huszonhárom éven át nem akartam észrevenni.
— Rendben — feleltem. — Akkor egyedül megyek.
Gábor csak vállat vont, és választ sem várva kilépett. A zár ugyanúgy kattant mögötte, mint bármelyik másik reggelen.
Tizenöt perc alatt összepakoltam. Bedobtam egy meleg kardigánt, a telefontöltőt, apám iratait, amelyeket a komód felső fiókjában találtam meg. Aztán elindultam az állomásra, anélkül hogy üzenetet hagytam volna neki.
Anya egyedül várt a peronon, autó nélkül; vezetni soha nem tanult meg. Taxit fogtunk, és egyenesen a kórházhoz mentünk.
Apa egy négyágyas kórteremben feküdt, infúzióra kötve. A beszéde elmosódott volt, de felismert, és láttam rajta, hogy minden erejével próbál kapcsolatot teremteni velem.