Réka egy kopott, egyszerű konyhai széken ült, állát a tenyerébe támasztva. Előtte, a margarétamintás viaszosvászonnal borított asztalon egy útiterv kinyomtatott példánya hevert halványzöld papíron. A lapot keresztül-kasul jelölőfilc nyomai szabdalták: meg voltak rajta jelölve a pihenőhelyek, az ösvények, a tavak és a hágók.
Gábor vele szemben ült, és látható lelkesedés nélkül bökdöste a villájával a sült csirkét. A felesége arcára makacsul nem nézett rá. Tekintete újra meg újra a padló felé siklott, mintha valahol a szegélyléc mellett lapulna a válasz minden kényelmetlen kérdésre.
— Réka, itt most… szóval az a helyzet — szólalt meg végül, és félretolta maga elől a tányért.
— Milyen helyzet? Nem engedtek el szabadságra?
— Nem, a szabadsággal nincs gond. Aláírták.
Gábor hirtelen valami teljesen fölösleges matatásba kezdett. Arrébb tette a sótartót. Aztán a cukortartót is elmozdította. Felkapott egy szalvétát, és idegesen csavargatni kezdte az ujjai között, míg az vékony, kemény fehér zsinórrá nem gyűrődött.
— Odaadtam anyámnak a nyaralásra félretett pénzünket — bökte ki végre.
Réka lassan leengedte a kezét az arcáról.
A filctoll kicsúszott az ujjai közül, és tompa koppanással az asztalra esett.
— Kinek? — kérdezett vissza, mintha nem értette volna pontosan.
— Anyámnak — ismételte Gábor, ezúttal már határozottabban. — Most neki fontosabb a gyógyüdülés. Fájnak az ízületei, nem fiatal már. Ismerősökön keresztül ajánlottak neki egy jó beutalót, csak nem volt meg hozzá a teljes összeg.
— Sok hiányzott?
— Elég sok.
Réka némán nézte a férjét.
A frissen mosott otthoni pólóját, amelyet előző este még ő vasalt ki. A gondosan ápolt kezét. A nyugodt arcot, amely olyan emberé volt, aki már régen meghozta a döntést, és most csupán arra vár, hogy mindenki más is elfogadja.
Két éve gyűjtöttek erre az útra.
Végre szerettek volna eljutni a hegyek közé. Hónapokon át tervezgették az útvonalat, beszámolókat olvastak, bekarikázták azokat a helyeket, amelyeket semmiképpen sem akartak kihagyni.
Két teljes éven át faragtak le minden kiadást, amin csak lehetett.
Réka felhagyott a manikűrössel, és otthon intézte magának. Új téli csizmát sem vett, pedig a régi már régen elveszítette a formáját és a szépségét. Még egy szezont végigjárt a megkopott párban, indulás előtt minden alkalommal cipőkrémmel próbálva eltüntetni a lehorzsolt orrokat.
Gábor is vállalt pluszműszakokat a raktárban.
Ő pedig a rendes munkája után olyan mellékfeladatokra mondott igent, amelyeket otthonról is el lehetett végezni.
Az előszobában, a cipősszekrény mellett már ott állt a nagy, zöld hátizsák, bepakolva, útra készen. Mellette Gábor új esőkabátja lógott, amelyet kifejezetten ehhez a kiránduláshoz vásároltak.
— Vagyis mindent odaadtál? — kérdezte Réka végül.
A hangja nyugodt maradt.
Nem volt benne fagyos él, nem volt hisztérikus remegés — csak egyenletes, visszafogott üresség.
Odabent sem tombolt semmi. Inkább mintha valami súlyos, sötét űr nyílt volna benne.
— Nem egészen mindent — feszült meg látványosan Gábor. — Még hozzátettem egy keveset a közös megtakarításunkból is. A dobozból. De hát én is kerestem azt a pénzt. Jogom van dönteni róla.
Most már szinte kihívóan nézett rá.
Az arcára kiült az a jól ismert magabiztosság, amelyet Réka annyiszor látott rajta: az emberé, aki előre eldöntötte, hogy ha a másik felháborodik, akkor majd ő lesz a hibás a veszekedésért.
— A közös megtakarításunkból — ismételte Réka halkan.
— Igen, abból! — tárta szét a karját Gábor. — Réka, a hegyek nem fognak eltűnni. Ott álltak évszázadokig, és ott lesznek jövőre is. Majd akkor elmegyünk. Rendesen kipihenjük magunkat, idegeskedés nélkül. Megígérem. Anyám viszont csak egy van.
— Értem.
— Mit értesz? — kapta fel rögtön a fejét Gábor gyanakodva. — Most megsértődtél? Pénz miatt?
Réka még mindig a viaszosvásznat nézte.
És eszébe jutott, hogy nem is olyan régen új serpenyőt kért. A régi már felhólyagosodott, a bevonata több helyen lekopott.
Gábor akkor ezt mondta:
— Bírd ki a szabadságig. Most minden forintnak megvan a helye.
— Te egyáltalán felfogod, miről van szó? — emelte fel a hangját, amikor nem kapott választ. — Segítenem kellett anyámnak! Ő a családom. A saját vérem. Te is pontosan ugyanezt tetted volna az én helyemben. Erzsébet nem lesz fiatalabb.
— Persze — felelte Réka.
Felállt, és odament a mosogatóhoz.
Megnyitotta a hideg vizet, alátartotta a kezét, majd megtörölte egy konyharuhában.
A háta mögött Gábor hangosan kifújta a levegőt.