A szegfűcsokrot Gábor végig a markában szorongatta. A szülészet előcsarnokában ácsorgott, a virágok fejjel lefelé lógtak a kezéből, ő pedig kifelé bámult az ablakon, ahol sűrűn kavargott a hó.
— Én ezt a gyereket nem viszem haza.
— Hogy érted, hogy nem viszed? — Lilla először fel sem fogta. — Délre rendeltük a taxit.
— Láttad te egyáltalán, mi van az arcán?
— Láttam. Már második napja látom. Hemangióma. Az orvos azt mondta, előfordul ilyesmi, idővel akár ki is halványodhat.
— „Akár ki is halványodhat” — ismételte gúnyosan Gábor. — És ha nem? Lilla, próbálj megérteni. Nekem ott vannak a haverok a garázsnál, ismernek az emberek. Mit mondjak majd mindenkinek?
— Neked semmit sem kell mondanod — felelte Lilla. — Hiszen úgysem viszed haza.
Nem is vitte. Végül a harmadik emeleten lakó szomszéd, Nóra néni ment értük taxival, a saját pénzén. Asztrahánprémes gallérú kabátban érkezett, mandarinos szatyorral, és amint meglátta a pólyát, félrehajtotta a takarót.
— Jaj, de erős kisleány! Nézd csak, milyen arca van, milyen szeme. Az a folt meg… attól még nem dől el, ki lesz belőle.
— Csakhogy majdnem a homlokán van, Nóra.
— Na és? A lényeg, hogy nem a fejében.
Gábor és Lilla fél év múlva elváltak. A férfi Réka nyolcéves koráig küldött valamennyi tartásdíjat, aztán az is abbamaradt. Lilla nem kerestette.
A folt Réka bal arcának csaknem a felét befedte, és felkúszott a halántékára is. Sötét meggyszínű volt, mintha valaki kompótot löttyintett volna rá, aztán elfelejtette letörölni. A rendelőben csak széttárták a kezüket: figyelni kell, majd meglátják. Kilencvennyolcban végre akadt egy orvos, aki azt mondta, van külföldi lézer, talán hetven százalékban el lehet tüntetni, de több kezelés kell, és mind fizetős.
— Mennyibe kerülne? — kérdezte Lilla.
Az orvos megmondta az összeget. Lilla fejben gyorsan mellétette a könyvtárosi fizetését, szorzott, osztott, és kijött az eredmény: soha.
— Anya, mi lenne, ha nem ebédelnék az iskolában? — vetette fel Réka.
— Te ebédelni fogsz az iskolában — mondta az anyja olyan hangon, hogy erről többé nem nyílt vita.
Az udvar egy átlagos debreceni paneludvar volt: ötemeletes házak, nyárfák, örökké feltúrt homokozó.
— Jön a Paca!
— Nem Paca, hanem Dalmata!
— Szokolai, te mosakszol, vagy anyád mos ki mosógépben?
Réka eleinte zokogott. Aztán leszokott róla, mert észrevette, hogy a sírástól a folt még sötétebbé és feltűnőbbé válik. Nyolcévesen már úgy közlekedett az udvaron, hogy a bal arca mindig a fal felé essen. Tízéves korára válaszolni is megtanult.
— Engem mosnak. A te kabátoddal együtt. Azért néz ki így.
Az apai rokonság egyszer jelent meg. Erzsébet nagymama eljött megnézni az unokáját, leült a konyhában, megitta a teáját, aztán kimondta az ítéletet:
— Nem a mi vérünk. Nálunk ilyen soha nem volt a családban.
— Maguknál férfi sem nagyon volt — vágta rá Lilla. — Csak garázs.
Erzsébet nagymama többé nem jött.
Az iskola még az udvarnál is kegyetlenebbnek bizonyult, mert ott minden menetrend szerint történt, ráadásul nézőközönség előtt. A fényképezés volt a legrosszabb.
— Szokolai, állj hátra az utolsó sorba — utasította Katalin Ilona tanárnő. — A szélére. Mondtam, hogy a jobb szélére.
A fotós még igazított rajta:
— Kislány, fordulj csak a másik oldaladdal. Így, igen. A fejedet is egy kicsit. Most maradj mozdulatlan.
A kilencedik B osztályképén Réka féloldalasan áll, mintha saját elhatározásból fordult volna el. A kép ma is ott lapul egy cipősdobozban, a kerületi irodalmi verseny oklevelével együtt.
— Réka, ne sértődj meg — mondta neki egyszer Dóra, aki amúgy tényleg a kedvesebbek közé tartozott. — Csak hát neked a külsőddel nem volt szerencséd. Akkor a természeteddel kell érvényesülnöd.
— Dolgozom rajta — felelte Réka. — Már majdnem sikerült is.
Nóra Lázárné a harminchetes lakásban élt Réka egész gyerekkora alatt. Évtizedekig varrónőként dolgozott a Piac utcai szolgáltatóház műhelyében, majd amikor azt bezárták, otthon vállalt munkát. Hangos asszony volt, ujjain apró tűszúrások nyomával, és mindenkivel ugyanazon a hangon beszélt: gyerekkel, igazgatóval, akárkivel.
Egyszer a hétéves Réka a lépcsőház előtti padon sírt, mert a fiúk feldobták az ugrógumiját a bejárat tetejére. Nóra néni szemetesvödörrel a kezében lépett ki, ránézett, aztán letette a vödröt.
— Na. Miért bőgsz?
— Feldobták a gumimat.
— Gumi akad nálam három méter is. De valójában miért sírsz?
Réka szipogva kibökte:
— Azt mondják, engem soha senki nem vesz majd feleségül.
— Gyere fel hozzám. Mutatok valamit.
A valami a konyhaablak mellett állt, és egy régi, „Sirály” nevű varrógép volt. Nóra néni leültette Rékát, a kezét a kerékre tette, és végigvarratott vele egy csíkot egy kartondarabon.
— Görbe lett — keseredett el Réka.
— Az lett — bólintott Nóra néni. — Elsőre mindig az. De nézd meg a kezedet. Hosszú ujjak, keskeny tenyér, erős körmök. Ezek varrónőkezek, Rékám, én messziről felismerem az ilyet. És ezt jól jegyezd meg, mert csak egyszer mondom: az ember arcát három másodpercig nézik. Jó, legfeljebb ötig. A munkáját viszont akár egy életen át.
Attól a naptól kezdve Réka úgy járt a harminchetes lakásba, mintha munkahelyre menne. Kilencévesen megvarrta az első kötényét. Tizenkét évesen átalakította magára az anyja régi ruháját, Lilla pedig csak ámult. Tizenöt éves korára a kilencedik B fele olyan szoknyában járt, amelyet „Szokolai varr meg nyolcszáz forintért meg egy doboz bonbonért”.
— Te tovább fogsz tanulni — mondogatta Lilla. — Egyetemre mész. Eszed van hozzá.
— Anya, én most is tanulok.
— Te varrsz.
— Ugyanaz, csak neked rosszak a társításaid.
Réka végül nem ment egyetemre. Pontosabban beadta a jelentkezését a bölcsészkarra, elégedetten hazament, és az anyját a folyosó padlóján találta. Szélütés. Réka akkor tizenhét éves volt.
A következő tizenhat év egyetlen hosszú szolgálattá sűrűsödött: kelés hatkor, mert az anyját reggelente meg kellett fordítani.