— A rokonaid még egyszer át ne lépjék ennek a lakásnak a küszöbét! — robbant ki Eszterből, és akkor megmutatta, meddig lehet feszíteni a húrt
Amikor megszólalt az ajtócsengő, Eszter úgy dermedt meg a konyha közepén, hogy a merőkanál is a kezében maradt. A fazékban már erősen gyöngyözött a leves, a deszkán félbehagyott zöldségek sorakoztak a salátához, az asztal szélén pedig mosatlan tányérok és lábasok tornya nőtt egyre magasabbra. Automatikusan az órára pillantott. Este fél kilenc volt. Ki jöhet ilyenkor?
— Esztikém, nyisd már ki! — kiáltott be Gábor az előszobából. — Hoztam egy kis meglepetést!
Meglepetést. Eszternek ettől a szótól azonnal görcsbe rándult a gyomra. Gábor előző „meglepetése” fél évvel korábban történt: akkor három haverját állította be vele az éjszaka kellős közepén, Eszter pedig hajnali kettőkor még krumplit pirított nekik, és szalonnát vagdosott a tányérra.
Gyorsan beletörölte a kezét a kötényébe, majd kiment ajtót nyitni. A küszöbön Gábor vigyorgott fülig érő szájjal, mögötte pedig egymás mögé zsúfolódva ott álltak a jól ismert arcok: Erzsébet, az anyósa, Júlia, a sógornője, annak férje, Tamás, valamint a két kamaszgyerekük.
— Hát itt vannak! — közölte Gábor diadalmas hangon. — Egy hétre eljöttek hozzánk vendégeskedni. Mondtam már neked, hogy régóta hívom őket.
Eszter egyetlen konkrét meghívásra sem emlékezett. Arra igen, hogy Gábor valamikor két hónappal korábban odavetette: „egyszer tényleg átjöhetnének a rokonok”. Aztán a téma ugyanazzal a lendülettel el is halt, ahogy felmerült.
— Jó estét… — sikerült végül kipréselnie magából, és félrehúzódott az ajtóból.
Elsőként Erzsébet vonult be. Megállt az előszobában, körbejáratta a tekintetét, mintha ellenőrzést tartana, aztán levette a kabátját.
— Na mi az, csak nem meglepődtetek? — szusszantotta. — Gábor azt mondta, örülni fogtok nekünk. Mi meg egész úton zötykölődtünk, négy teljes órát buszoztunk. El tudod képzelni, milyen az?
— Jöjjenek csak beljebb — felelte Eszter gépiesen.
Közben nézte, ahogy a család táskákkal, nejlonszatyrokkal és csomagokkal együtt beáramlik a lakásba, és néhány pillanat alatt szétfeszíti az addigi esti csendet.
Júlia szinte azonnal a konyha felé vette az irányt.
— Ó, levest főztél? Én pedig egész úton rizses húsról ábrándoztam. Tudsz olyat csinálni, igazi fűszereset? Abban a régi filmben is olyan gusztusos volt, emlékszel?
Eszter csak nézte a sógornőjét. Rizses hús. Most. Este fél kilenckor, amikor ő már két órája a tűzhely mellett állt.
— Júlia, nem lehetne ezt holnapra hagyni? — kérdezte óvatosan. — Már elég késő van, és a leves szinte kész.
— Jaj, ne csináld már — intett Júlia könnyedén. — Mi szívesen megvárjuk. Te úgyis itthon vagy, háziasszonyként ez neked nem lehet nagy feladat. Gábor mondta, hogy egész nap otthon ülsz.
Eszter webdesignerként dolgozott, távmunkában, határidőkkel és ügyfelekkel, de tudta, hogy ennek magyarázata hiábavaló volna. Gábor családja szemében a „gépen végzett otthoni munka” pontosan ugyanazt jelentette, mint a semmittevés.
— Gáborkám, és mi hol fogunk aludni? — érdeklődött Erzsébet, miközben már kényelmesen le is telepedett a kanapéra. — Itt ugye csak két szoba van?
— Anya, te Júliával alszol a mi hálónkban — kezdte osztani a helyeket Gábor minden tétovázás nélkül. — Eszterrel majd elférünk a konyhai kanapén, Tamás meg a fiúkkal a nappaliban rendezkedik be.
A nappaliban. Abban az alig tíz négyzetméteres kis helyiségben, ahol Eszter íróasztala, számítógépe és könyvespolcai álltak. Ott, ahol minden egyes munkanapján nyolc órán át terveket készített a megrendelőinek.
— Gábor, nekem holnap dolgoznom kell — mondta csendesen. — Határidős munkám van.
— Ugyan már, nem lesz ebből semmi baj — legyintett a férje. — Egy napot csak kibírsz valahogy. Legfeljebb korábban felkelsz.
Eszter hosszú pillantást vetett rá. Látta a gondtalan mosolyát, azt, ahogy Tamást hátba veregeti, ahogy ledobja magáról a cipőt, majd elégedetten belesüpped a fotelbe. Válasz helyett inkább hallgatott.
Az első három nap olyan tempóban telt, mintha egy soha véget nem érő akadálypályára került volna. Eszter reggel hatkor már ébren volt, hogy amíg a vendégek alszanak, legalább valamennyit haladhasson a munkájával. Nyolc körül azonban megindult az ébredezés, és attól a perctől kezdve elszabadult a káosz.
— Esztikém, főzz nekünk kávét! — hallatszott ki Erzsébet hangja a szobából.
— Eszter, sütnél nekem tojást szalonnával? Olyat, mint az amerikai filmekben! — tette hozzá Júlia.
A kamaszok többnyire némán ültek, a telefonjuk képernyőjébe merülve, miközben morzsákkal hintették tele a padlót. Tamás közben „rendes férfireggelit” emlegetett, ami szerinte húsból, sült krumpliból és savanyú uborkából állt.
Gábor kilenc körül elindult dolgozni. Búcsúzóul adott Eszternek egy gyors csókot, aztán mosolyogva csak ennyit mondott:
— Ügyes vagy te, drágám. Tudtam, hogy megoldod. Annyira örülnek, hogy végre láthatnak minket!
Délre Eszter feje már tompán lüktetett. Erzsébet úgy járta végig a lakást, mintha hivatalos szemlét tartana, és valami különös tehetséggel mindig ott talált port, ahol Eszter legkevésbé számított rá.
— Eszter, te mikor mostál fel utoljára rendesen a sarkokban? Nézd csak, itt pókháló van. A kanapé alatt meg szinte áll a por. Mi vidéken egyszerűbben élünk, az igaz, de nálunk a tisztaságra mindig adunk.
Eszter nem vitatkozott. Csak fogta a rongyot, és nekilátott a sarkoknak.
Júlia eközben a telefonját görgette, a közösségi oldalakat nézegette, és időnként nagyokat sóhajtott.
— Úgy elmennék egyszer egy szépségszalonba! Gábor azt mesélte, hogy itt nálatok rengeteg jó hely van. Tudod, mint abban a filmben, aminek nem jut eszembe a címe, ahol a főszereplőnő fodrászhoz ment. De jó lenne nekem is valami ilyesmi!
— Szívesen adok néhány címet — kezdte Eszter.