Miután visszatért a szanatóriumból, Katalin elhatározta: végleg lezárja a kapcsolatot a férje rokonaival.
Katalin megszakította a hívást, azután hosszú másodpercekig mozdulatlanul meredt a mobil kijelzőjére. Ugyanaz a jelenet ismétlődött. Már zsinórban a harmadik napon.
– Szia, anya! Itt van nálunk Réka nagyi! Olyan jó itt! Sütött nekünk pitét! Mikor jössz már haza?
A háttérből minden alkalommal átszűrődött az anyósa hangja is:
– Nóra, mondd szépen anyának, hogy szeretjük! Mondd, hogy nagyon vigyázunk rád!
Katalin fejében összekuszálódtak a gondolatok. Nekik otthon kellett volna lenniük. Gábor ezt ígérte. A szanatóriumi pihenés, amelytől megnyugvást remélt, lassan inkább gyötrelemmé vált. A kezelések ugyan használtak, végre aludni is tudott valamennyit, de minden egyes otthoni telefonbeszélgetés újra szétzilálta az idegeit.
– A pokolba az egésszel! – hajította a készüléket az ágyra.
A szomszéd szobában valaki bekapcsolta a tévét. A falióra 21:17-et mutatott. Lámpaoltásig még maradt egy kis idő.
Megnyitotta a Gáborral közös üzenetváltást.
„Gábor, megint a szüleidnél vagytok? Hiszen ezt már megbeszéltük…”
Az üzenet egy órája olvasatlanul, válasz nélkül állt. Nem lepte meg. Először mindig az jött, hogy „ne haragudj, anya csak segíteni akart”, aztán pedig a szokásos: „Miért baj ez? Nórának jó ott.”
Ekkor pittyent a telefon.
„Katalin, kérlek, ne kezdd újra. Anya tényleg besegít. Én egész nap dolgozom, estére hulla vagyok. Mi rossz van abban, ha a nagymamája vigyáz rá?”
– Az pedig nyilván teljesen mellékes, hogy külön kértelek, ne csináld – suttogta maga elé, miközben remegő ujjakkal írni kezdett.
„Gábor, amikor eljöttem, MEGÍGÉRTED, hogy megoldod egyedül. Azt kértem, ne hagyd Nórát hosszú időre az anyádnál.”
„Most meg mi nem tetszik?”
Katalin indulatosan félretolta a telefont. Megint ugyanabba a zsákutcába jutottak. Hét éve ment ez így. Amint az anyja szóba került, Gábor azonnal védekező falat emelt maga köré.
– Hihetetlen… – pattant fel, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Tényleg ekkora kérés volna tiszteletben tartani, amit mondok?
Ekkor megcsörrent a telefon. Júlia hívta.
– Szia… hogy vagy? – kérdezte a barátnője óvatos, puhatolózó hangon.
– Valahogy. Úgy-ahogy. Itthon persze senki, mindannyian az anyósoméknál tanyáznak.
– Figyelj, tegnap benéztem hozzátok… Nórát szerettem volna látni.
– És? – Katalin gyomra összerándult.
– Hát… úgy tűnik, tényleg gyakorlatilag náluk laknak. Fél órát voltam ott. Erzsébet asszony pedig olyan dolgokat mondott…
– Miféléket?
– Ööö… – Júlia érezhetően vonakodott folytatni. – Például azt, hogy végre rendes felügyelet alatt van a gyerek.