– Addig jobb, ha csendben maradsz, amíg én tartalak el – húzta gúnyos mosolyra a száját a férjem. Azt persze nem sejthette, hogy másnap reggel már a beléptetőkártyája semmit sem fog érni: a biztonsági szolgálat nem engedi majd fel az irodájába, mert a felmondásáról szóló iratot én írom alá.
– Világosan megmondtam, hogy ezt én fogom lerendezni – vágta oda Gábor, és a kabátját hanyagul a fotelbe hajította. A hideg utcai levegő keveredett a drága parfümjével, ahogy belépett a fűtött előszobába.
– Gábor, ez nem valami apró kellemetlenség – próbáltam higgadt maradni. – Már harmadszor rontod el a tárgyalást, és közben megsérted az ingatlanost. Az én ingatlanosomat.
Válasz helyett besétált a konyhába, és feltépte a hűtő ajtaját.
Úgy mozgott a lakásban, mint aki mindennek a vitathatatlan ura. Még annyira sem méltatott, hogy rám nézzen, miközben beszélek hozzá. Mintha nem ember lennék, hanem egy bútor a sarokban.
– A tiéd? Réka, ugyan már. Mondd csak, ki fizeti azt a te nagy becsben tartott ingatlanosodat? És ki teremti elő a pénzt ezekre a lakásokra, amelyekkel olyan bájosan szórakozol?
Kivett egy ásványvizes palackot, lecsavarta a kupakot, és pohár nélkül ivott belőle. Minden gesztusából ugyanaz a kimerült, lenéző magabiztosság áradt.
Annak az embernek a fáradtsága, aki meggyőződéssel hiszi, hogy egyedül ő cipeli a hátán a világot. Vagy legalább a családját. Ez a szerep kényelmesen simult rá. Annyira, hogy talán már nem is színjátéknak tartotta, hanem igazságnak.
– Én úgy tudtam, ezek a mi közös befektetéseink – jegyeztem meg csendesen, bár pontosan ismertem előre a válaszát.
Gábor végre rám pillantott. A tekintetében nyoma sem volt gyengédségnek, csak jeges ingerültség ült benne.
– Persze hogy közösek. Én megkeresem, te pedig elköltheted. Szerintem tökéletes felállás. Nekem bevált. Úgy látom, neked sem okozott eddig különösebb szenvedést.
Az asztalhoz lépett, előhúzott a táskájából egy vastag pénzköteget, majd könnyed mozdulattal ledobta elém.
A bankjegyek szétnyíltak a sötét asztallapon, mint egy legyező. Ezt mindig szerette. Nem egyszerűen pénzt adott, hanem hatalmat mutatott fel.
– Itt van. Költsd, amire akarod. Szépségszalonra, ruhára, ingatlanosra, bármire. Csak egyetlen dolgot várok el cserébe.
Közelebb hajolt, és egyenesen a szemembe nézett. A mosolya elferdült, kellemetlen volt.
– Amíg én adom neked a pénzt, addig fogd be a szád. Maradj csendben, és tedd azt, amit mondok.
Mintha hirtelen megállt volna körülöttünk a levegő. Figyeltem az arcát: ismerős vonások, mégis idegen ember nézett vissza rám. És bennem nem mozdult semmi. Nem sértődtem meg. Nem gyulladtam haragra.
Csak üresség maradt ott, ahol valaha a szeretet lakott. Ő maga perzselte ki belőlem, napról napra, szóról szóra.
Nem tudott semmit. Sejtelme sem volt róla, hogy az a „kicsi, de nagy jövő előtt álló” informatikai vállalat, ahol olyan büszkén viselte a kereskedelmi igazgatói címet, valójában az én tulajdonom.
Tíz évvel korábban a nulláról raktam össze, puszta elszántságból, egy parányi bérelt irodában. Ő akkoriban értékesítőnek jelentkezett hozzánk, éppen akkor, amikor fiatal, éhes és tehetséges embereket kerestem.
Megfogott benne valami. Törtető volt, merész, sikerre vágyó. Lehetőséget adtam neki. Később a nevemet is. Aztán a szívemet.
Arról sem volt fogalma, hogy az ősz hajú, szigorú Zoltán úr, akit ő „főnöknek” nevezett, és akitől érezhetően tartott, egykor az első programozóm volt, ma pedig csupán papíron állt a vállalat élén.