A vezérigazgatói titulus tehát csak látszat volt: Zoltán az én felhatalmazásommal vitte a napi ügyeket, miközben a vállalat valójában továbbra is az enyém maradt.
Papíron minden makulátlanul volt felépítve. Több egymásra épülő holdingon keresztül birtokoltam a céget, és a tényleges tulajdonos neve egyetlen olyan iratban sem jelent meg, amelyhez a felsővezetők hozzáférhettek volna.
Három évvel korábban léptem hátra. Nem a lakás, nem a vagyon miatt. Gábor miatt. Egyszerűen képtelen volt együtt élni azzal, hogy én sikeresebb vagyok nála.
Minden elnyert pályázat, minden jól lezárt szerződés, minden újabb eredmény úgy hatott rá, mintha személyes sértés volna. Egyre zárkózottabb lett, egyre könnyebben robbant, a büszkeségét pedig lassan valami sötét irigység kezdte felmarni.
Én pedig akkor követtem el életem egyik legnagyobb tévedését: elhittem, hogy ha félreállok, megóvhatom a házasságunkat. Felépítettem köré azt a kényelmes hazugságot, amelyben ő lehetett az erős férfi, a család feje, az, aki eltart minket.
Azt reméltem, ettől megnyugszik. Hogy végre elégedett lesz. Csakhogy a hatalom nem békét adott neki, hanem lassan belülről kezdte eltorzítani.
Szó nélkül nyúltam a telefonom után. A kezem meglepően biztos volt, egyetlen ujjam sem remegett. Megkerestem Zoltán számát a névjegyek között.
Csak néhány sort írtam: „Jó estét, Zoltán. Kérem, intézze elő Varga azonnali felmentését. Holnap reggel a biztonsági szolgálat ne engedje tovább a recepciónál. Kilenc órára bemegyek, és minden szükséges dokumentumot aláírok.”
Alig telt el egy perc, már érkezett is a válasz.
„Értettem, Réka. Minden a helyén lesz.”
Felnéztem a férjemre. Ott ült velem szemben, elégedetten, fölényes félmosollyal, teljes meggyőződéssel abban a hitben, hogy nála van az irányítás.
Hát csak élvezd ki ezt az estét, gondoltam. Több ilyen már nem lesz.
Másnap reggel Gábor pontosan úgy viselkedett, mint bármelyik hétköznapon. A zuhany alatt dúdolgatott, aztán türelmetlenül kiszólt, hogy hozzak neki egy friss inget. A konyhaasztalon ott éktelenkedett a félig kiivott eszpresszóscsésze nyoma, a sötét, nedves karika.
Frissnek, lendületesnek tűnt, tele volt energiával. Mintha az előző esti beszélgetés meg sem történt volna. Vagy ha emlékezett is rá, egyszerűen nem tartotta fontosnak.
— Ma befektetőkkel tárgyalok — vetette oda, miközben a tükör előtt a nyakkendőjével bajlódott. — Ne hívogass minden aprósággal. És azt a lakásügyet is rendezd végre, ne húzd az időt.
Az arcomhoz hajolt, és futólag megcsókolt. Észre sem vette, hogy nem fordultam felé. A kölnije illata, amelyet régen szerettem, most valahogy nehéznek és fojtogatónak hatott.
Az első telefonhívás nyolc óra negyvenötkor futott be. Éppen a gardrób előtt álltam, és azon gondolkodtam, melyik nadrágkosztümöt vegyem fel. Végül a fekete mellett döntöttem. Hideg, szigorú, tökéletes választás.
— Réka, valami gond van a belépőkártyámmal — szólt bele Gábor. A hangjában már ott feszült az ingerültség, de még igyekezett uralkodni magán. — Nem enged be a rendszer. Hívd fel Zoltánt, és mondd meg neki, hogy szóljon rá ezekre az idióta biztonságiakra a bejáratnál. Én nem érem el. A száma benne van a noteszben.
Leereszkedtem az ágy szélére. Tehát elkezdődött.
— Gábor, mi lenne, ha ma inkább kivennél egy szabadnapot? — kérdeztem halkan, óvatosan, még egyszer felkínálva neki a menekülőutat. — Olyan rég nem mentünk el sehová kettesben. Kiugorhatnánk a városból, pihenhetnénk egy kicsit.
— Milyen szabadnapról beszélsz? Te figyelsz egyáltalán rám? — a hangja egyetlen pillanat alatt fagyossá vált. — Egy óra múlva befektetők előtt kell ülnöm. Nem ácsoroghatok itt a portán, mint egy szerencsétlen. Csak csináld meg, amit mondtam. Ennyi az egész.
Nem kért tőlem semmit. Parancsolt. Ugyanazzal a természetes fölénnyel, ahogy vacsorát rendelt tőlem, vagy frissen vasalt inget.