Amikor távoli rokonunk, Katalin kerek évfordulós ünnepségén behozták a hatalmas tálon a sült kacsát, Erika, a férjem nővére, félretette az evőeszközét. Kényelmesen végighordozta a tekintetét az asztaltársaságon, majd olyan hangerővel szólalt meg, hogy a szoba túlsó végében ülők se maradjanak le róla:
— Júliám, drágám, a kacsához inkább ne nyúlj. Több benne a zsír, mint abban a szószban, amit annyira szeretsz. Kíméld meg azt a széket, mert már így is úgy nyikorog alattad, mintha segítségért könyörögne!
Júlia, az édesbátyám, András felesége, egy pillanat alatt lángvörös lett, és lesütötte a szemét. A tányérján egy magányos salátalevél árválkodott; azt kezdte ide-oda tologatni a villájával, mintha aznap estére semmi más dolga nem maradt volna.
Júlia ötvenhat éves volt. Erős testalkatú, szelíd természetű, jóságos asszony, azok közül való, akik a nyílt durvaság láttán egyszerűen lefagynak. Nem tudnak azonnal visszavágni, csak később, órákon vagy napokon át ismételgetik magukban, mit kellett volna mondaniuk.
A nagy családunkban hosszú évek alatt szinte mindenki megszokta, hogy rajta lehet élezni a nyelvet, ha valaki egy kis fölényre vágyott. A mellettem ülő férjem, Gábor, halkan felkuncogott, és a szája elé emelte a szalvétáját.
Lenéztem a kezemben tartott villára, és akkor vettem észre, hogy a fém enyhén meghajlott. Úgy szorítottam, hogy közben fel sem tűnt.
Abban a másodpercben értettem meg: még egy ilyen családi lakomát már képtelen lennék végigülni.
Gáborral harminc éve voltunk házasok.
Az ő rokonságában mindig Erika és a férje, Zoltán vitték a prímet. Hangosak voltak, magabiztosak, és rendíthetetlenül hitték, hogy csakis az ő véleményük lehet helyes. Mindketten vezető beosztásban dolgoztak, szép lakásuk volt, autóik, a fiaik pedig elismert iskolákba jártak.
Ez számukra bőven elegendő indoknak tűnt ahhoz, hogy a többi rokonhoz leereszkedően beszéljenek, és mindenkit úgy méregessenek, mintha állásinterjún ülne előttük.
A bátyám, András meglehetősen későn nősült, már betöltötte a harmincötöt, amikor elvette Júliát. Júlia csendesen, szinte észrevétlenül került a családba. Nem hozott magával jelentős vagyont, nem volt harsány, és azt sem tanulta meg, hogyan kell időben megvédenie magát.
Könyvtárban dolgozott, mindig halkan és nyugodtan beszélt, közös étkezéseknél pedig többnyire figyelt, mintsem beleszólt volna mások társalgásába.
Így aztán ünnepről ünnepre lassan belőle lett a legkényelmesebb céltábla. Teljesen mindegy volt, mit ültünk éppen: szilvesztert, névnapot, évfordulót vagy egy egyszerű tavaszi pikniket.
Egyszer a ruhája volt állítólag ósdi. Máskor a süteménye nem sült elég pirosra. Előfordult, hogy szerintük rosszkor szólt közbe. Ha pedig hallgatott, akkor az volt a baj, hogy túl sokáig nem nyitotta ki a száját.
Én pedig mindezekben az években inkább félrenéztem.
Miért veszekednék a férjem rokonaival a saját bátyám felesége miatt? Minek rontsam el az asztalnál a hangulatot, és miért kezdjek kellemetlen számonkérésbe?
Ráadásul Júlia minden szúrás után erőltetett mosollyal legyintett:
— Ugyan már, hagyjátok. Családban vagyunk. Viccelődtek egyet, aztán kész.
Azon az estén azonban láttam, milyen fehérré váltak az ujjai, ahogy a villát markolta. Görnyedten ült, és minden erejével azon igyekezett, hogy úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna.
Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom, az állkapcsom pedig magától megfeszült a dühtől.
Tovább nézni ezt a jelenetet, és közben úgy tenni, mintha minden rendben volna, többé nem voltam hajlandó.
Először nagyjából egy hónappal később szakadt el nálam a cérna, amikor összegyűltünk, hogy elbúcsúztassuk az unokaöcsémet a szolgálat előtt.
Az asztalt addigra már bőségesen megterítették.