Tálak sorakoztak rajta egymás mellett, az italokat szinte megállás nélkül töltögették újra, a társalgás pedig percről percre hangosabbá vált. Zoltán addigra már alaposan felengedett, és természetesen megint elővette az egyik kedvenc témáját: azt, hogy mitől számít sikeresnek egy nő.
Erikával különös élvezettel fejtegették ezt olyankor, amikor olyanok is ültek körülöttük, akik náluk jóval szerényebben éltek.
— Nézem én ezt a mi Júliánkat — nyújtotta el Zoltán a szavakat, miközben kényelmesen hátradőlt a székén —, és egyszerűen nem értem. Húsz éve ugyanott ül, könyvek között, csendben. A fizetése nevetséges, abból még rendes tyúktakarmányra sem futná. Se előrelépés, se ambíció, se komoly életcél.
Tartott egy hatásszünetet, hogy biztosan mindenki rá figyeljen, aztán elégedetten folytatta:
— András az építkezésen teszi tönkre az egészségét, Júlia meg egyik polcról a másikra rakosgatja a könyveket, és törölgeti a port az állványokról. Igazi családi tűzhely őrzője, mondhatom. Kedves kis teher a nyakán, de attól még teher.
Néhányan az asztalnál felnevettek. Erika elismerően biccentett a férje felé, mintha valami különösen szellemes megállapítást hallott volna.
Júlia összerezzent. A válla lejjebb csúszott, mintha hirtelen kisebbé akarna zsugorodni. Az arcán megjelent az a jól ismert, bűntudatos kifejezés, mintha valóban magyarázattal tartozna a munkájáért, a döntéseiért, az egész életéért.
Az abrosz alatt ökölbe szorított kézzel nyomtam a tenyeremet a térdemhez. Éreztem, hogy remegnek az ujjaim a visszafojtott indulattól.
Amikor pedig Zoltán a kancsóért nyúlt, és jópofáskodva, mintha csak egy ügyetlen gyereket leckéztetne, finoman az orrára pöccintett Júliának, letettem a kést a tányérra.
Pontosabban majdnem odavágtam.
A fém élesen csattant a porcelánon, és a beszélgetések lassan elhaltak körülöttünk.
— Zoltán — szólaltam meg halkan.
A beálló csendben mégis mindenki meghallotta.
Felém fordult, az arcán magabiztos, fölényes mosollyal, mintha biztos lenne benne, hogy most is csak valami tréfás megjegyzés következik.
— Júlia ebből a húsz évből több évet úgy töltött, hogy egyedül ápolta a súlyosan beteg édesanyját — mondtam tovább. — Fürdette, etette, emelgette, éjszakákon át nem aludt mellette. A saját pénzéből vett meg mindent, amire szükség volt, és közben ugyanúgy bejárt dolgozni.
Zoltán arcáról lassan leolvadt a vigyor.
— Amikor Andrásnak súlyos gerincsérülése lett, szintén Júlia volt az, aki talpra állította. Hónapokon át vitte orvostól orvosig, kötözte, segítette, hogy újra megtanuljon rendesen mozogni. Ti pedig ezalatt legfeljebb telefonáltatok, nagyokat sóhajtoztatok, és sajnálkoztatok a vonal túlsó végén.
Végignéztem az asztalnál ülőkön.
— Akadt köztetek bárki, aki egyszer is eljött, és ténylegesen segített? Ült valaki akár egyetlen napot is az édesanyja mellett? Leváltotta valaki Júliát András ágyánál? Nem.
Erika összeszorította a száját, de esélyt sem adtam neki, hogy közbevágjon.
— Júlia tisztességes, jószívű, könyörületes ember. Nem hagyja magára azokat, akik fontosak neki, és soha nem veri nagydobra, mennyi mindent tesz értük.
A tekintetem ismét Zoltánra szegeződött.
— Te pedig mivel tudsz dicsekedni a beosztásodon és a nagy fizetéseden kívül? Talán előbb a saját házasságod körül kellene rendet tenned. Évek óta csak a drága utazások és az tartják össze, hogy a rokonok előtt mindketten eljátsszátok: nálatok minden tökéletes.
Olyan némaság telepedett az ebédlőre, hogy a szomszéd szobából áthallatszott az óra ketyegése.
— Úgyhogy jobb lenne, ha nem mások „terhéről” beszélnél, Zoltán. Főleg akkor nem, amikor a saját családi hajódon már rég repedések futnak végig.
A beszéd azon nyomban megszakadt. Zoltán fülig kivörösödött, foltos lett az arca, Erika pedig olyan erősen préselte össze az ajkát, hogy vékony vonallá szűkült. Az este hátralévő részében mindketten kimérten, szinte fogcsikorgatva szóltak hozzám. Én azonban egyetlen pillanatig sem gondoltam arra, hogy bocsánatot kérjek azért, amit kimondtam.
A második alkalom sem váratott sokáig magára.