Nyár volt, Erika nyaralójában történt az egész.
Mi a ribizlibokrok között hajlongtunk, a férfiak a húst sütögették, a gyerekek pedig sikongatva rohangáltak a kertben. Erika a verandán telepedett le néhány fiatal unokahúg mellé, és látható élvezettel osztogatta nekik a szépségápolási bölcsességeit.
— A legfontosabb, lányok — magyarázta, miközben elégedetten nézegette frissen lakkozott körmeit —, hogy soha ne hanyagoljátok el magatokat. Különben úgy jártok, mint egyesek. Nézzétek csak Júliát: se rendes frizura, se smink, állandóan valami rikító, bő otthonkában jár, a haját meg csak úgy összecsapja hátul. A mi kis Júliánk még addig erőlteti ezt a nagy természetességet, míg végül teljesen egyedül marad.
Letöröltem a kezem egy konyharuhába, odamentem a verandához, és megálltam vele szemben.
— Erika — szólaltam meg higgadtan. — Júlia azért nem használ kozmetikumokat, mert a súlyos kezelése után olyan erős allergiája lett, hogy szinte semmit nem bír el a bőre. Két éve ment keresztül rajta, és nem verte nagydobra a rokonságban. Most már te is tudod.
Erika abbahagyta a körmei bámulását.
— A bő ruhákat pedig azért hordja, mert a műtét után még mindig húzódnak a varratai — folytattam. — Te viszont a sok szépészeti injekcióddal és az állandó rosszindulatoddal leginkább úgy nézel ki, mint egy gondosan kifényesített, kiszáradt hal.
A verandára olyan csend telepedett, mintha valaki elvágta volna a levegőt.
— És ha még egyszer egyetlen megjegyzést is meghallok tőled Júlia külsejére — tettem hozzá —, elmesélem a fiadnak, miért lakott az apja két évvel ezelőtt hónapokig szállodában. Azt is, hogy azt az állítólagos üzleti utat kinek a pénzéből fizették.
Erika kapkodva szívta be a levegőt, felpattant, közben nekiment a széknek. Az nagy robajjal borult fel a veranda deszkáin.
Ő azonnal ordítani kezdett, de ezúttal én sem nyeltem le a szavaimat.
A lármára Gábor is odarohant. Megragadta a karomat, csitítani próbált, és sziszegve követelte, hogy azonnal fejezzem be a jelenetet.
Végül a legnagyobb veszekedés kellős közepén hagytuk ott a nyaralót.
A következő három napban Gábor egyetlen szót sem szólt hozzám. Én viszont akkorra már pontosan éreztem: az igazi elszámolás még csak ezután következik.
Augusztusban ünnepeltük Katalin néni aranylakodalmát.
A család nem aprózta el a rendezvényt: éttermi különterem, hófehér abroszok, felszolgálók, hosszú asztalok, és szinte minden rokon megjelent.
Júlia egy sötét meggyszínű, laza szabású ruhában érkezett. András makulátlanul kivasalt öltönyt viselt.
Az este eleinte békésen telt. Csakhogy Zoltán és Erika hamarabb nyúltak a pohár után a kelleténél, és úgy tűnt, elérkezettnek látták az időt, hogy visszavágjanak a korábbi megszégyenüléseikért.
Zoltán felállt, és elkérte a mikrofont a műsorvezetőtől.
— Ma olyan emberek gyűltek itt össze, akik sok mindent elértek az életben — kezdte, miközben egyenesen felénk nézett. — Jó érzés így együtt látni a családot. Külön szeretném megemlíteni a rokonságunk egy sajátos ágát is: Júliát és Andrást.
Azzal egész testével feléjük fordult.
— Nézzétek csak a mi Júliánkat. Ötvenhat éves, és mivel dicsekedhet? Nincsenek saját gyerekei, nincs komoly pályája, nincs saját lakása. András lakásában él, tulajdonképpen megtűrtként. Júlia, legalább Katalin néninek kívánd azt, amit neked magadnak soha nem sikerült megszerezned.
Pontosan tudta, hová kell szúrnia.
Júliának és Andrásnak azért nem született gyermekük, mert Júlia súlyos betegségen ment keresztül. A családban erről mindenki tapintatosan hallgatott. Zoltán is ismerte az okot, mégis szándékosan a legfájóbb pontra célzott.
Tompa moraj futott végig a termen.
Júlia a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett. Nem zokogott, alig hallhatóan sírt; csak a válla remegett egészen finoman.
Ekkor felálltam.
Odamentem a műsorvezetőhöz, kivettem a kezéből a mikrofont, majd a főasztal felé indultam.
— Most pedig engem hallgassatok meg — mondtam. — Ha Zoltán már úgy döntött, hogy nyilvánosan kezd ítélkezni mások élete fölött, akkor én sem fogok csendben maradni.