— Te egyáltalán felfogod, mit mond neked az anyád? Vagy a nagy önérzetedtől már a füled is bedugult?
Gabriella összerezzent. A kiskanál élesen koppant a csészealj peremén, s a hang úgy hasította ketté a konyha reggeli csendjét, mintha valaki arcul csapta volna. Odakint még csak szürkén derengeni kezdett a hajnal, az udvaron a kukásautó csörömpölve rázta a konténereket, az ajtóban pedig már ott állt Erzsébet, az anyósa, kabátban, noha még csak október eleje volt. Bejelentés nélkül toppant be, éppen reggeli közben, úgy, mintha ez magától értetődő joga volna.
— Csak egy percre ugrottam be — vetette oda, rá sem pillantva a menyére, majd úgy lépett az asztalhoz, mintha a lakás az övé lenne. — András, elkészültél? Vagy megint átaludtad a fél világot?
András Gabriellával szemben ült, görnyedten a tányér fölé hajolva, amelyen omlett hűlt. Amint meglátta az anyját, behúzta a nyakát a válla közé, és egyetlen pillanatra olyan lett, mint egy iskolás fiú, akit rajtakapnak, hogy a vécében cigarettázik. Mindig ezt csinálta: összement, elsápadt, mintha lassan kiengedték volna belőle a levegőt.
— Anya, muszáj már az ajtóból kezdened? — motyogta, miközben villájával a paradicsomot piszkálta. — Hadd igyam meg a kávémat.
— Nem az ajtóból kezdem. A lépcsőházból, ahol a feleséged olyan rendetlenséget tart, hogy a szomszédok kerülgetik — vágta rá Erzsébet, és egy tömött nejlonszatyrot tett az asztalra. Belül valami üveg csörrent. — Gabriella, kedveském, ez a tiéd, ugye? Az ajtótok előtt találtam. Befőttesüvegek savanyúsággal. Ott sorakoztak a küszöbnél. Szégyen. Egy rendes házban éltek, te meg úgy rendezed be a folyosót, mint valami falusi raktárt. Azonnal vidd el onnan, mielőtt mindenki meglátja.
Gabriella lassan felemelte a tekintetét a csészéről. A torka kiszáradt. Ezek az üvegek még előző este a balkonon voltak, szépen egymás mellé rakva egy műanyag ládában, amelyet külön ezért rendelt, hogy ne legyenek útban. András vitte ki oda őket. Magától, külön kérés nélkül. Most mégis a bejárati ajtónál kötöttek ki. Mintha csak varázsütésre kerültek volna oda.
— Erzsébet — szólalt meg halkan Gabriella, de a hangjában ott feszült a nyomaték. — Az üvegek a balkonon álltak. Nem én tettem ki őket.
— Akkor ezek szerint lyukas az emlékezeted — legyintett az anyósa. — András, látod, milyen körülmények között élsz? Tegnap te magad hívtál fel, hogy már levegőt sem kapsz ettől a rengeteg savanyúságtól. Gondoltam, segítek. Te pedig, Gabriella, ahelyett hogy megköszönnéd, megint az üldözött hercegnőt játszod. Tudod, minek hívják ezt? Hálátlanságnak.
András nem szólt semmit. Nem egyszerűen hallgatott, inkább úgy tűnt, mintha lassan eltűnne a saját székén. Zavaros, álmos pillantása valahol a vajtartó környékén bolyongott, de egyetlen másodpercre sem találkozott sem a felesége, sem az anyja szemével. Gabriella az előrebukó fejét nézte, a rózsaszínbe hajló fejtetőt, a mozdulatot, ahogy gépiesen morzsálja a kenyeret a tányérjába, és közben érezte, hogy belül, valahol a bordái alatt forrni kezd benne valami ismeretlen, maró indulat. Olyan volt, mint amikor hibás vezetéket dugnak a konnektorba, és a levegőben már hallani a sercegést. A szikrák készen álltak kipattanni.
Két éve próbált hozzászokni ehhez az egészhez. Két éve győzködte magát, hogy Erzsébet csupán magányos asszony, egy anya, aki retteg attól, hogy elveszíti a fiát. Két teljes éve nyelte le a megjegyzéseket a rosszul felmosott padlóról, a túl feltűnő függönyökről, arról, hogy a fasírt közel sem olyan szaftos, mint az anyjáé, és hogy a mosóport is meggondolatlanul, túl drágán veszi, pedig találhatna olcsóbbat. Lenyelte mindezt, és még mosolygott is hozzá. Mert András mindig arra kérte, hogy ne kezdjen vitát.