A házassági évfordulón a férjem egy borítékban adta át a gyerekeink DNS-vizsgálatának leleteit
– Lehet, hogy te ezt valamiféle meglepetésnek szántad, de mondd meg, mégis hogyan voltál képes ilyesmire? – Nóra két ujja közé csippentette a fehér borítékot, mintha attól tartana, hogy megégeti. – Pont ma, Zoltán? A tizenötödik házassági évfordulónkon?
Zoltán az ablak előtt állt, és a forró júliusi fényben fürdő kertet bámulta. A vállai merevek voltak, mintha minden izmát görcsbe rántotta volna valami.
– Próbáld meg az én helyzetemből nézni, Nóra. Jogom volt megtudni az igazságot.
A szobában még ott hevertek az ünnepi vacsora maradványai: félig üres pezsgőspoharak, a tortából megmaradt szeletek a tizenöt gyertyával, és egy magas vázába állított liliomcsokor. A vidéki ház, amelyet öt évvel korábban közösen vettek, abban a pillanatban hűvösnek és idegennek tűnt, hiába perzselt odakint a nyári meleg.
– Miféle igazságot? Azt, hogy Marcell nem a fiad? – Nóra az asztalra hajította a borítékot. – Ez képtelenség. Valami borzalmas tévedés történt. Soha nem csaltalak meg, hallod? Soha!
Zoltán lassan felé fordult. A tekintetében egyszerre izzott düh és sajgott a megbántottság.
– Akkor magyarázd meg ezt nekem. Mondd el, hogyan kerülhetett a papírra, hogy az apaságom esélye egy százaléknál is kevesebb!
Ekkor a bejárati ajtó hangosan bevágódott. A küszöbön megjelent Eszter, a tizennégy éves lányuk. Magas volt, mint az apja, és ugyanazokkal a mélyen ülő, szürke szemekkel figyelte őket.
– Mi történik itt? – pillantott előbb Zoltánra, aztán Nórára. – Veszekedtek? Éppen az évfordulótokon?
Nóra sietve felkapta a borítékot az asztalról.
– Semmi komoly, Eszter. Csak… néhány munkával kapcsolatos dolgot beszélünk át.
– Szabadnapon? – A lány gyanakodva összehúzta a szemét; ebben is az apjára ütött, túl hamar észrevette a repedéseket. – Jó, ha nem akarjátok elmondani, akkor ne mondjátok. Átmegyek Dórához, moziba megyünk.
Amint Eszter távozott, Nóra erőtlenül leereszkedett egy székre.
– Hol van Marcell?
– Pálfiéknál. Edzés után elvitték magukhoz, ott alszik ma este – felelte Zoltán, majd töltött magának a pezsgőből, mintha az már nem is ünnepi ital volna, hanem valamiféle keserű gyógyszer. – Furcsa, nem igaz? Ünnepeljük a tizenöt év házasságot, én pedig ma tudom meg, hogy tíz éve egy olyan gyereket nevelek, aki talán nem is az enyém.
– Ő nem idegen! – Nóra felpattant. – Hogy juthat ilyesmi egyáltalán eszedbe? Te vagy az apja. Te fogtad a karodban, amikor megszületett, te tanítottad biciklizni, te voltál mellette, amikor…
– Mert azt hittem, a fiam! – Zoltán olyan erővel tette le a poharat, hogy a pezsgő kilöttyent a terítőre. – Most viszont már azt sem tudom, mit higgyek. Ki ő, Nóra? Kihez tartozik valójában?
– Hozzám. És hozzád. A mi gyerekünk. Ennek a vizsgálatnak hibásnak kell lennie.
– Háromszor nézettem meg – mondta Zoltán tompán. – Háromszor, Nóra. Az első eredményt én sem akartam elfogadni.
Nóra úgy érezte, mintha egyszerre omlana ki alóla a padló.
– Mikor kezdtél el kételkedni bennem? Miért jutott egyáltalán eszedbe DNS-tesztet csináltatni?
Zoltán sokáig nem válaszolt. Végül fáradtan kifújta a levegőt.
– Gábor miatt.
– Gábor? A régi munkatársad? Neki mégis mi köze ehhez?
– Két hete összefutottunk egy barkácsáruházban. Beszélgetni kezdtünk. Rólad kérdezett, meg a gyerekekről. Aztán… mondott valamit. Valamit, ami azóta sem hagyott nyugodni.
Nóra ujjai jéghideggé váltak.
– Mit mondott?
– Célozgatott rá, hogy köztetek volt valami. Hogy te meg ő… – Zoltán hangja elakadt, képtelen volt kimondani a mondat végét.
– Tessék?! – Nóra döbbenten felugrott. – Én és Gábor? Elment az eszed? Ki nem állhattam azt az embert! Folyton keresztbe akart tenni neked a munkahelyeden, ezt te magad mesélted számtalanszor!
– Tudom – Zoltán beletúrt a hajába. – Csakhogy utána elkezdtem visszagondolni mindenre. Marcell egyáltalán nem hasonlít rám. Senkire sem az én családomból. Ráadásul akkoriban sokat dolgoztam Nyíregyházán, hetente napokra eltűntem otthonról…
– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem – Nóra visszarogyott a székre. – Tizenöt év után inkább hiszel Gábornak, mint a saját feleségednek.
– Hinni akartam neked – vágta rá Zoltán rekedten. – Pont ezért csináltattam meg a vizsgálatot. Azt akartam, hogy bebizonyosodjon: Gábor hazudott. De ezek a papírok… – állával a boríték felé intett. – Ezek egészen mást mutatnak.
Súlyos, fullasztó csend ereszkedett közéjük.
– És most hogyan tovább? – kérdezte végül Nóra alig hallhatóan.
– Fogalmam sincs – Zoltán felkapta a táskáját. – Időre van szükségem. Néhány napra Tamásékhoz megyek.
Nóra utánanyúlt volna, tiltakozott volna, könyörgött volna, de egyetlen szó sem jött ki a torkán. Csak nézte, ahogy a férje kilép abból az otthonból, amelyet együtt teremtettek. Amikor az ajtó bezárult mögötte, Nóra a karjára hajtotta a fejét, és keserves sírásban tört ki.
– Ezt egyszerűen nem értem – mondta Tamás, Zoltán öccse, miközben egy csésze kávét tett a bátyja elé. – Miért volt szükség erre az egész tesztre?
Tamás lakásának konyhájában ültek; apró, de meleg, otthonos hely volt. Zoltán egész éjjel szemhunyásnyit sem aludt, a szeme alatt mély, sötét árkok húzódtak.
– Te nem láttad, milyen tekintettel beszélt erről Gábor.