– Abban a pillanatban olyan biztos volt magában, hogy belém fagyott a szó – folytatta Zoltán rekedten. – Ráadásul te is látod: Marcellben alig van valami belőlem.
Tamás csak a vállát rándította.
– Nórára viszont nagyon is hasonlít. És ez még nem bizonyít semmit. Az én Márkom is inkább Júlia vonásait örökölte, nem az enyémet.
– Csakhogy ott van a vizsgálat eredménye…
– És honnan veszed, hogy az tévedhetetlen? Ki csinálta egyáltalán?
Zoltán a zakója zsebébe nyúlt, és előhúzott egy meggyűrődött névjegyet.
– GenLab. Magánlabor. Utánanéztem, jó véleményeket írnak róluk.
Tamás sokáig forgatta az ujjai között a kártyát, mintha abból akarná kiolvasni az igazságot.
– Mit tervezel most?
– Fogalmam sincs – Zoltán két tenyerével végigdörzsölte fáradt arcát. – Mintha minden, amiben eddig hittem, egyetlen éjszaka alatt omlott volna rám.
– Nórával beszéltél? Ő mit mondott?
– Azt, hogy soha nem csalt meg. Azt hajtogatja, hogy valami hiba történt.
– És te elhiszed neki?
Zoltán lassan felemelte a tekintetét az öccsére.
– Tizenöt éven át eszembe sem jutott kételkedni benne. Most pedig… már azt sem tudom, miben higgyek.
Nóra eközben a MedTeszt labor vezetőjének irodájában ült. Az arca sápadt volt az álmatlan éjszakától, mégis összeszedettnek tűnt; abban a merev tartásban volt valami kétségbeesett elszántság.
– A lehető legrövidebb határidőre van szükségem – mondta, és az asztalra tette a mintákat tartalmazó kémcsöveket. – Ha kell, kifizetem a sürgősségi díjat is.
Az igazgatónő, egy szemüveges, telt asszony, komolyan bólintott.
– Három nap alatt meg tudjuk csinálni. De kötelességem elmondani, hogy az apasági DNS-vizsgálat nem játék. Ha egy másik labor leletét szeretné megkérdőjelezni…
– Meg vagyok győződve róla, hogy ott valamit elrontottak – vágott közbe Nóra határozottan. – A férjem Marcell apja. Ezt akarom bebizonyítani.
Amint kilépett az épületből, remegő kézzel elővette a telefonját, és felhívta Katalint.
– Szükségem lenne rád – mondta minden bevezetés nélkül. – Te tíz éve még a városi kórházban dolgoztál, igaz? Emlékszel egy Erika nevű nővérre a szülészetről?
Később Eszter az íróasztalnál találta az anyját. Nóra a laptop előtt ült, idegesen böngészett, közben egy füzetbe jegyzetelt, mintha minden apró adat élet-halál kérdése volna.
– Anya, mi folyik itt? – kérdezte a lány. – Hol van apa? Nem válaszol az üzeneteimre.
Nóra összerezzent, aztán gyors mozdulattal lehajtotta a laptop fedelét.
– Apád Tamás bácsinál van. Közöttünk most… kialakult egy komoly vita.
– Miféle vita? – Eszter összefonta maga előtt a karját. – Miért vesztetek össze?
Nóra mély levegőt vett. Tudta, hogy a lánya túl értelmes ahhoz, hogy néhány üres mondattal el lehessen intézni.
– Apád azt hiszi… vagy legalábbis attól tart, hogy Marcell nem az ő vér szerinti fia.
Eszter arca megmerevedett, a szeme elkerekedett.
– Tessék? De miért gondolna ilyet?
– Csináltatott egy DNS-tesztet. A lelet szerint genetikailag nem ő Marcell apja. De ez nem lehet igaz, Eszter. Biztosan tévedés.
– Te… megcsaltad apát? – A lány hangja megbicsaklott.
– Nem! Soha! – Nóra ösztönösen megragadta a kezét. – Esküszöm neked, soha életemben nem tettem ilyet. Szeretem apádat. Mindig szerettem.
Eszter azonban kirántotta magát.
– Akkor Marcell honnan van? – kérdezte keményen, sértett daccal. – A DNS-vizsgálat nem talál ki dolgokat, anya.
– A laborok hibázhatnak. A minták összekeveredhetnek. Valaki akár bele is nyúlhatott az eredményekbe.
– Ezt most komolyan mondod?
Nóra kinyitotta a füzetet, amelyben kusza nevek és időpontok sorakoztak.
– Azt gondolom, hogy a leletet meghamisíthatták. Vagy a szülészeten történt valami. Talán összecseréltek két babát. Vagy…
– Inkább ilyen őrült magyarázatokat találsz ki, csak hogy ne kelljen kimondanod az igazat! – csattant fel Eszter. – Mindannyiunknak hazudtál! Szegény apa… és szegény Marcell!
– Eszter, kérlek… – Nóra felé nyúlt, de a lány hátralépett.
– Ne érj hozzám! Most nem akarok veled beszélni.
Eszter kiviharzott, és akkora erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Nóra visszaroskadt a székre. A könnyei újra eleredtek, és úgy érezte, mindaz, amit eddig az életének hitt, darabokra törik körülötte.
Katalin egy csendes, külvárosi kávézóba hívta Nórát.
– Pár perc, és megérkezik – súgta, miközben a telefonjára pillantott. – Azt mondtam neki, hogy egy régi munkatárssal szeretnék találkozni. Rólad egy szót sem szóltam.
– Köszönöm – Nóra az ujjai között gyűrögette a szalvéta szélét. – Biztos vagy benne, hogy ő az?
– Teljesen. Erika Szalai. Akkor a szülészeten dolgozott, amikor Marcell született. Nem sokkal később felmondott, elköltözött a városból, és csak néhány éve bukkant fel újra.
Ebben a pillanatban kinyílt a kávézó ajtaja. Egy negyvenes éveiben járó, rövid hajú nő lépett be, óvatos, bizalmatlan pillantással. Amikor meglátta Nórát, megtorpant.
– Ez meg mi, Katalin? – kérdezte élesen. – Miért csaltál ide?
– Erika, kérlek – állt fel Nóra. – Csak néhány kérdésem lenne.
– Nekem nincs mit mondanom – felelte Erika, és már fordult is vissza az ajtó felé.
– Tudom, hogy Zoltánnal jártál, mielőtt mi megismertük egymást! – szakadt ki Nórából. – És azt is tudom, hogy a szülészeten dolgoztál azon a napon, amikor megszületett a fiam.
Erika lassan visszafordult.
– És ezzel mit akarsz mondani?
Nóra torka összeszorult, de kényszerítette magát, hogy kimondja:
– Történhetett akkor valami… például gyerekcsere?