— Úgy látom, a nejed nem töri magát különösebben, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Ráférne egy kis fegyelmezés — méltatlankodott a férj bátyja, ám a háziasszony ezúttal nem hagyta szó nélkül a megjegyzést.
Nóra a hűtőszekrény ajtajára akasztott naptárt bámulta, és magában számolgatta a napokat. Péntek volt. Vagyis másnap megérkeznek. Pontosan, ahogy mindig: kéthavonta, szinte óraműpontossággal, mintha valami rossz beidegződés kísértené őket. Nóra már előre maga elé képzelte, ahogy Zoltán berobban Nikolettel és a két gyerekükkel a szerény, kétszobás lakásba, majd pillanatok alatt birtokba vesznek mindent.
— Szívem, ugye nem ment ki a fejedből, hogy holnap jön Zoli? — szólt ki Tamás a nappaliból, ahonnan a híradó hangja szűrődött ki.
Hogy felejtette volna el? Három éve ismétlődött ez a nyomasztó látogatássorozat, mintha kötelező családi vezeklés lenne.
— Tudom — felelte Nóra kurtán, és közben elővette a húst a hűtőből. Fel kellett készülnie az újabb ostromra.
Zoltán öt évvel volt idősebb Tamásnál, és ezt a korkülönbséget saját értelmezése szerint feljogosításnak tekintette arra, hogy öccsét állandóan oktassa, irányítsa, kiigazítsa. Amióta Kecskemét közelében, egy kisebb településen elindította az építőipari vállalkozását, az önbizalma szinte határtalanra nőtt. Szerette úgy bemutatni magát, mint sikeres cégvezetőt, akinek három kotrógépe és nyolcfős brigádja van.
Nóra persze pontosan sejtette, hogy Zoltán dolgai korántsem olyan ragyogóak, mint ahogyan azt ő minden alkalommal előadta. Ennek ellenére a férfi rendíthetetlenül játszotta a nagyvállalkozó szerepét.
Tamás ezzel szemben mérnökként dolgozott egy tervezőintézetben. Megbízható állása volt, rendszeres fizetése, szakmai felelőssége. Zoltán szemében azonban ez nem jelentett mást, mint „üldögélést egy állami irodában”. Az sem érdekelte, hogy Tamás hidak és utak tervein dolgozott, és hogy az ő munkája nélkül komoly beruházások aligha valósulhattak volna meg.
Másnap pontosan délután kettőkor megszólalt a csengő. Nóra vetett egy pillantást a tükörbe: egyszerű otthoni póló volt rajta, farmer, a haja lazán, kissé rendezetlen kontyba fogva. Szándékosan nem akart ünnepélyesnek látszani. Inkább azt szerette volna sugallni, hogy itt senki sem készült különösebben a fogadásukra.
— Szervusz, Nórácska! — Zoltán úgy viharzott be az előszobába, mintha nem vendégségbe érkezett volna, hanem a saját lakásába. Mögötte feltűnt Nikolett, majd a két gyerek: a tízéves Márk és a nyolcéves Júlia. — Na, hogy megy sorotok?
Nóra arcára udvarias, de feszült mosoly került.
— Jó napot. Gyertek beljebb.
Zoltán azonnal körbehordozta a tekintetét az előszobán, és persze nem maradt el a bírálat sem.
— Még mindig ugyanaz a felújítás. Én már rég megmondtam, hogy ideje lenne hozzányúlni ehhez a lakáshoz. Nézd csak, a tapéta is mennyire megfakult.
Tamás örömmel ölelte meg a bátyját.
— Zoli! Hogy vagy? Mi újság a cégnél?
— Megy minden, öcsém, nincs panasz. Most már a bővítésen gondolkodom. Lehet, hogy felveszek még egy csapatot. Annyi a munka, hogy alig győzzük.
Nikolett közben szintén szemrevételezte a lakást, és az arckifejezése semmi jót nem ígért.
— Nórácska, tényleg nem vettetek még új kanapét? Ez már olyan… hát, nem éppen mai darab.
A gyerekek addigra szétszóródtak a szobákban. A televízió hangerejét feltekerték, majd hamarosan a hűtő előtt kötöttek ki, mintha otthon lennének.
— Márk, ne kutakodj más hűtőjében — szólt rá erőtlenül Nikolett a fiára.
— Hagyd már, hadd vegyen, amit akar — legyintett Zoltán. — Családban vagyunk, nem idegeneknél.
Nóra állkapcsa megfeszült. Családban. Milyen kényelmes szó volt ez tőlük. Ő azonban egyáltalán nem érezte magát a család részének; sokkal inkább úgy bántak vele, mintha szolgáló lenne.