— Van valaki más az életemben. Pakold össze a cuccaidat, és költözz ki a lakásomból — közölte a férje hidegen, mire a felesége váratlanul felnevetett.
Lilla már jó ideje érezte, hogy Márk nem őszinte vele. Az utóbbi hetekben különösen idegenül viselkedett: mintha testben még ott lett volna mellette, lélekben azonban már rég máshol járt volna.
Mindössze két éve mondták ki az igent, mégis úgy éltek egymás mellett, akár két véletlenül egy fedél alá került idegen. Pedig az anyósa annak idején nem kertelt. Figyelmeztette Lillát, hogy a fia csapongó természet, és alaposan gondolja át, valóban hozzá akar-e menni.
Lilla akkor még hitt abban, hogy a szerelem majd megváltoztatja Márkot. Azt remélte, mellette végre megkomolyodik, lenyugszik, és képes lesz igazi családi életet élni. Mostanra azonban be kellett látnia, milyen gyermeteg és hiszékeny volt. Csakhogy ez a felismerés már semmit sem hozott helyre.
Bizonyosságra volt szüksége. Ha kiderül, hogy Márk tényleg egy másik nőhöz jár, nem fog könyörögni, nem rendez jelenetet, hanem egyszerűen beadja a válókeresetet.
A férje egyre később ért haza. Sokszor Lilla már rég aludt, mire megjött, reggel pedig, amikor ő felébredt, Márk már el is indult dolgozni. Aznap este viszont Lilla elhatározta, hogy nem fekszik le. Készített egy gondos, meleg vacsorát, szépen felöltözött, és úgy döntött, eljött az ideje egy őszinte beszélgetésnek.
A nappaliban leoltotta a lámpát, és némán nézte az ablakon túlról beszűrődő utcai fényeket. Márk nyilván azt gondolta, hogy a felesége alszik. Óvatosan, szinte lábujjhegyen lépett be a szobába, ám abban a pillanatban összerezzent, amikor meghallotta az ismerős hangot.
— Miért ülsz itt a sötétben? A frászt hozod rám — csattant fel ingerülten.
— Ha nincs takargatnivalód, mitől ijedtél meg ennyire? — kérdezte Lilla, miközben lassan felé fordult. A férjére emelte a tekintetét, és halvány mosoly jelent meg az arcán.
Márk felkapcsolta a villanyt. A fényben jól látszott, mennyire elsápadt. Valaha rajongtak egymásért, most viszont olyan mély szakadék tátongott közöttük, amelyet már szinte lehetetlennek tűnt átlépni.
Lilla már nem érzett melegséget, amikor ránézett. Inkább csak azt a kínzó érzést, hogy feleslegessé vált a saját házasságában. Újra és újra lenyelte a fájdalmát, elfojtotta mindazt, amit mondani szeretett volna. Mintha a kapcsolatuk lassan, szavak nélkül halt volna el.
— Már megint ostobaságokat beszélsz — morogta Márk. — Kíváncsi lennék, te hogyan reagálnál, ha valaki így rád ijesztene. Egyáltalán miért vagy még ébren?
— Téged vártalak. Főztem vacsorát. Szinte már nem is találkozunk, és arra gondoltam, ezen ideje lenne változtatni. Te sokáig dolgozol, én pedig kibírom, ha később fekszem le.
Lilla közben azon töprengett, miként terelje a szót arra, ami belülről marta. Figyelte Márk arcát, a tekintetét, a mozdulatait. Félelmet keresett benne. Vajon tart attól, hogy elveszítheti őt? Eszébe jut egyáltalán, hogy a házasságuk bármelyik pillanatban véget érhet?
— Kár volt megvárnod — felelte a férfi fáradtan. — Kimerültem, nincs kedvem beszélgetni. Te magad mondtad: dolgozom, bent maradok, nem pedig szórakozni járok.
Márk hangja azonban megbicsaklott, és ez elárulta a bizonytalanságát. Mit jelentett ez? Lilla torkát keserű szorítás fogta el, mégis uralkodott magán, és ismét mosolyt erőltetett az arcára.
— Akkor együnk együtt, ennyi az egész. Nem kell beszélnünk, ha nem akarsz. De ha van valami, amit el kell mondanod, jobb lenne most megtenni. Talán még meg lehet menteni valamit, mielőtt végleg elsüllyedünk.
Márk nem válaszolt. Úgy tett, mintha a mondat nem is hozzá szólt volna.