Réka késésben volt a munkahelyéről, és mintha az egész reggel összefogott volna ellene. A lift épp az orra előtt indult el: a szomszédasszony beszállt, pedig pontosan látta, hogy Réka már siet kifelé a lakásból, igazán megtarthatta volna neki az ajtót. A megállóban egy idős néni kérte meg, hogy kísérje át az úttesten, mire pedig visszaért, a busz már el is húzott előtte. Amikor végre a munkahely közelébe ért, egy hajléktalan asszony állta útját, és keserves hangon pénzt kunyerált „egy kis kenyérre”. Réka nagyon is tudta, miféle kenyérről van szó: abból bizony ital lesz. Undorodva hessegette el az asszonyt, aztán szinte futva indult tovább az iroda felé.
– Potapova, kilenc óra tizenhat van! Ránéztél ma már az órádra? És hol van a jelentésed?
Réka már régóta arról álmodozott, hogy egyszer végre beadja a felmondását, de a valóság makacsul útját állta. Lakáshitele volt, a fogászati kezeléseire is törlesztett, az édesanyját támogatnia kellett, itt pedig kifejezetten jól fizettek, jobban, mint más cégeknél hasonló pozícióban. Ráadásul a munkahely nem volt messze az otthonától, ami szintén sokat számított. Egyetlen dolog mérgezte meg az egészet: a főnöknője, aki úgy viselkedett, mintha személyes sértésnek venné minden harmincöt év alatti nő létezését. Az ember azt hihette volna, hogy valami megkeseredett öregasszonyról van szó, pedig Katalin még csak harmincnyolc éves volt. A dohányzóban, a háta mögött mindenki „Kénes Katalinnak” hívta, de szemtől szembe senki sem merte kimondani, mit gondol róla.
A kis királyság összeomlása
– Elnézést, át kellett kísérnem egy nénit az úton… De milyen jelentésről beszél?
– Vagyis fogalmad sincs róla, hogy mától új riportolási rendszerre állunk át? Küldtem róla e-mailt mindenkinek! – Katalin a munkaállomások közötti folyosón állt, karba tett kézzel, mintha máris ítéletet hirdetne.
Réka alig lépte át az iroda küszöbét, még a kabátját sem volt ideje levenni. Bekapcsolta a számítógépét, megnyitotta a levelezését, és meglátta az üzenetet: előző este 22:47-kor érkezett.
– Akkor én már aludtam – jegyezte meg halkan.
– Ó, ő aludt! – tárta szét a karját Katalin, mintha az egész nyitott irodának színpadon játszana. – Lányok, hallottátok? Az ügyfelek éjjel-nappal telefonálnak! A konkurencia nem pihen! A mi menedzsereink pedig kegyeskednek aludni! Hát igen, rögtön látszik, kinél zuhannak az eladások, és kinél van meg a hónap legjobb eredménye.
Réka nem lepődött meg. Katalin „motivációs” módszerei már régen túlléptek a józan ész határain. Bármikor képes volt váratlanul kiviharzani az irodájából, és harsogva rászólni mindenkire:
– Lányok, nem hallom a lendületet a hangotokban! Itt haldoklunk munka közben? Hangosabban beszélni, mosolyogni teljes fogsorral! Nem vagyok kíváncsi ezekre a savanyú arcokra!
Kéthetente egyszer rájött a rendmánia, és akkor az egész irodát felforgatta. Az asztalokat és szekrényeket át kellett húzgálni, mert szerinte „megrekedtek az energiák, ezért álltak le az eladások”. Ilyenkor az irodai mindenes, Zoltán bácsi, valami rejtélyes, sürgős feladattal mindig eltűnt – természetesen Katalin utasítására –, így a menedzserek cipelhették a nehéz fiókos szekrényeket. Közben karcolódott a laminált padló, és mindenkinek megfájdult a háta.
De a főnöknő legrettegettebb fegyvere a „kontrollhívás” volt. Katalin képes volt előzetes figyelmeztetés nélkül rákapcsolódni bárkinek a headsetjére, és végighallgatni a beszélgetést, miközben szinte a beosztott fülébe lélegzett. Ha valaki elrontott egy kifejezést, megbotlott egy mondatban, vagy csak egy pillanatra bizonytalan lett, Katalin hangosan felhorkant, esetleg látványosan az égnek emelte a szemét.
– Hozd magaddal a múlt havi jelentést, és gyere be hozzám – utasította jeges hangon.
Réka nagyot sóhajtott, megigazította a blúzát, és elindult a főnöki iroda felé, mintha csak kihallgatásra menne.
– Ülj le – vetette oda Katalin.
Ő maga közben kényelmesen elhelyezkedett a drága, párnázott vezetői székében, majd úgy kezdte el nézegetni a leveleit és kopogtatni a billentyűzeten, mintha Réka ott sem lenne. Réka a szék legszélére ült. Katalin még egy teljes percig gépelt, nyilván szándékosan húzva az időt. Végül felemelte a tekintetét, hátradőlt, és a mellkasa előtt összefonta a karját abban a jól ismert, büntetést ígérő pózban.
– Potapova, átnéztem az elmúlt fél év számaidat – kezdte. Felkapott néhány papírt az asztalról, és meglengette őket a levegőben. – Tudod, mit látok? Középszert. Semmi kiugrás, semmi dráma. Pont annyit teljesítesz, hogy ne lehessen kirúgni, de ahhoz már kevés vagy, hogy prémiumot kapj.
Réka kinyitotta a száját, hogy emlékeztesse: az előző hónapban túlteljesítette a tervet. Katalin azonban egyetlen kézmozdulattal belé fojtotta a szót.
– Elgondolkodtam rajta, hogy talán nem is vagy jó helyen nálunk. Lehet, hogy valami mást kellene keresned. Olyan munkát, ahol nem kell ennyire megerőltetned magad. Ahol akkor késel, amikor csak kedved tartja, és nyugodtan alhatsz éjszaka, ahelyett hogy este tizenegy körül e-maileket olvasnál.
– Tessék? – Réka ereiben megfagyott a vér. – Ki akar rúgni?
– Én csak felajánlok neked egy lehetőséget – mosolyodott el Katalin mézesmázosan. – Megírod a felmondásodat közös megegyezésként, ledolgozod a két hetet, én pedig adok rólad egy tisztességes ajánlást. Mindenkinek azt mondjuk majd, hogy te magad döntöttél úgy, hogy szabad vizekre evezel.